Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
barátaink a munkások között is. A harmadik műszakvezető férfi volt. Úgy hívtuk Yaszil. Rendes ember volt, sok mindent elnézett. Mi az elvégzett munkáért fizetést nem kaptunk. Egy alkalommal Vasziljevna a kemencéhez osztott bennünket. Azt mondtuk neki, hogy civileket osszon oda. Megkérdezte, hogy miért? Mondtuk neki, hogy mi nem kapunk fizetést. Azt kérdezte, hogy lehet, pedig ők elküldik a bért nekünk is. A kemencénél nem kellett sokat dolgozni, egy órába egyszer kellett bemenni. Keszon, úgy hívták, 80 fok meleg is volt. A kemencét felülről töltötték, alul pedig ürítették és ellenőrizni kellett nincs-e összeégve az agyag és azt kellett szétütni. 10 percig volt szabad bent lenni. Nagy ventillátor fújta be a levegőt, pufajka kabátot és fejvédő csukját, azbeszt kesztyűt kellett felvenni. Néhányszor én is voltam bent. 10 perc alatt a pufajka kabát átvizesedett. Panaszt tettünk a láger orvosnál és az azt mondta, csak akkor menjünk a kemencébe, ha ott csak 32 fok lesz. Másik műszakban szintén a kemencéhez osztottak bennünket. Megnéztük a hőmérőt, 80 fokon állt. A nacsalnik beszólt a lágerba, hogy a magyarok nem akarnak dolgozni. Mikor letette a telefont, a brigádvezető is felhívta a lágert és közölte, hogy mi akarunk dolgozni, csak más munkát nem ad. Kijött a lágerparancsnok, az orosz politikai tiszt, meg egy orvosnő. Mindjárt a hőmérőt nézték, 80 fokon állt, közölték velünk meg a nacsalnikkal is, hogy foglyot csak 36 fok alatt küldhet be a kemencébe. Ezek után kezdett nőni a tekintélyünk, bátrak voltunk, nem féltünk attól sem, ha azzal ijesztgettek, hogy Szibériába visznek. Azt mondtuk, nekünk már mindegy, ott is foglyok leszünk. A ránkbízott munkát elvégeztük, sokszor még az idős orosz bácsiét is. Mondtuk neki, hogy üljön le majd mi elvégezzük az ő munkáját is. Szeretett is bennünket. Ha behozott két almát, az egyiket nekünk adta. Teltek a napok, hónapok, egyszer az új szódagyárban változásra lettünk figyelmesek, a gyárat körülvevő téglakerítésen kívül is, belül is 5—5 méter távolságban tüskés drótkerítést kezdtek építeni. Megduplázták az őrbódékat. Kérdem az idős orosz munkatársamat, hogy most félnek már, hogy megszökünk, ennyi év után. Azt mondta: Magyar! ez nem nektek készül. Ti hazamentek. Nekünk pedig másik gyárba kell menni dolgozni. Ide orosz büntetettek jönnek, akiket a németek elhurcoltak, vagy átálltak! 15—20 évre voltak elítélve, nők-férfiak egyaránt. Voltak gyerekek is közöttük, ezekkel készíttették a kerítést, saját részükre. A polgári őr kísért munkából a lágerba. Mellettük haladtunk el és mondta az őr, hogy kérdezzük meg tőlük, hogy „kell-e fehér kenyér”, de mi nem szóltunk semmit, nekik is elég volt az ő maguk baja.” (Szuromi József) 126
