Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
lemaradnak a munkájukkal, másodszor pedig ne tudjanak meg semmit Magyarországról. Pedig nagyon érdeklődőek voltak. Ebben a lágerben nyelvtanítás is folyt. Mindennap 5 orosz szót felírtak a táblára, mellé a magyar jelentését is. Már megértettük a nyelvet, kicsit beszélni is tudtunk. Itt is kialakult kapcsolat a civilekkel. Amikor a vasat osztályoztuk, bronzanyákat találtunk. Ebből gyűrűket készítettünk, a nadrágunkon kifényesítettük, nagyon jól el lehetett adni. A szappant, amit mosakodásra kaptunk, felmelegítettük, fából készült formákba öntöttük. Ez főleg az asszonyok körében volt igen kelendő áru.” (Olasz Sándor) „Öten-hatan összeálltak, s mikor jöttek a ruszkik, kenyérért cseréltek, mert pénz nem volt, nekik se meg nekünk se. Kenyérért adtak dohányt, meg éppen, amit azt. Ha volt ruhaneműnk, rongyunk vagy szappanunk, azt szívesen megvették, mert nekik se volt. De ha bentről valamelyiknek sikerült ellopni egy lepedőt — mert az nagy divat volt a lopás, de kint nehezebb volt, mert az oroszok felügyeltek rá —, akkor azt eladta és kapott érte 8—10 rubelt. Akkor az elég volt annak a négy-öt fickónak, akik ezt az ügyletet lebonyolították. Kapott érte — mert 3 rubel volt egy sztokán mahorka — három sztokán mahorkát. De kenyeret azt nem cseréltek, mert őnekik is kevés volt. Ők is megvették volna tőlünk, ha nekünk lett volna felesleges kenyerünk. Nem volt drága a kenyér, 90 kopejka volt egy kiló belőle. De nagy értéke volt a pénznek. Ezzel szemben nem volt kenyér. Ő maga az orosz is úgy ette a tököt, hogy hóna alá csapta, és akkor bicskával szelte, hajastul, magostul, belestül és jóízűen ette, még be nem ért a gyárba, hogy a másik mire beért, el ne vegye tőle, mert akkor neki már nem jut. Az uborkát úgy ették, hogy lecsapta az indáról, aztán megtörülte a göncibe, a fenekihez, a rongyhoz, és mint a malac; csak egy kicsi kis csuma, amit fogott, az maradt meg belőle. A dinnyét is olyan szépen szelték hajastól, magostól, mindenestől, hogy abból nem volt eldobva semmi, se mag, se haj. így éltek ők is, így éltek ők maguk is. A körülményekhez képest nagyon barátkozók, voltak. Voltak megértők, meg voltak ellenségesek. Szóval különbözők, így mondanám. Mert, hogy mondjam, mert úgy hoztak oda idegeneket valahonnan, akik nem is tudták, hogy mi magyarok kik is, mik is vagyunk. Olyan messziről, onnan egészen bentről, egész Örményország, vagy Kína határától. És nem mindegyik értette meg, hogy egy magyar katona fogságba esett és arról nem tehet. Volt aki köpködött bennünket, volt aki éppen nem szólt semmit se. Volt aki mindenféle ocsmány szavakat mondott. Hát mi nem tudtunk ellene tenni semmit. Úgy csináltuk, minthanem is hallottuk volna.” (Messina János) „1948-ban állandó munkára lettünk beosztva folyamatos műszakra az új szódagyárba. 16-an voltunk, 4 személy dolgozott egy műszakban orosz civilekkel. Dolgoztak itt fiatal lányok, 26—27 évesek, sőt fiatalabbak is. Ezer kilométerekről voltak odairányítva. Dolgoztak 70 évesek is, leszerelt katonák. Mikor megismerkedtünk, barátok lettünk. Volt olyan idős bácsi orosz, akivel együtt dolgoztunk, azt kérdezte, hogy miért vagyunk mi ellenségek, sosem láttuk egymást. Mi ketten voltunk L. Tóth Pistával egy brigádban, Révész Gyula és Bendzsák a másik brigádban. Egy héten három műszakban dolgoztunk: 2 nap délelőtt, 2 nap délután, 2 nap éjjel. Hétfő az szabad volt. A három műszakban három orosz műszakvezető volt. Két nő, egy idős orosz nő, az kutyának nézett minket foglyokat. Egyszer meg is mondtam neki, hogy ő maga is az. Az oroszok csak néztek, mondták neki, ezt jól megkaptad a magyaroktól. Sosem mondta többször, hogy kutyák vagyunk. Voltak jó 125
