Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

„1947-ben voltunk, amikor módom volt, hogy a fatalpú bakkancsot — ami végtelen kellemetlen viselet volt — vászon felső rész és gumi talpú félcipőfélére változtassam. Ezt saját erőből a lágerben csináltattam a cipész fogolytársakkal. Sajnos ez felsértette a bal bokámat, ahogy a macskaköves úton meg-megbicsaklott a lábam. A seb, ami jelentéktelennek látszott, egy fürdés alkalmával felázott és elfertőződött. Magas lázam lett, a lábamra nem tudtam ráállni. A térdemig megdagadt és szinte fekete volt. Végül kórházba kerültem, ahol egy német orvos megműtötte, illetve felvágta a bokámat. Ebben az időben volt éppen, hogy betegekből hazaszállító transzportot szerveztek. A vizsgálat alapján én is bekerültem ebbe a csoportba. (Hisz a lábam alá terített gumilepedőn szinte állt a kötésen átszivárgóit vér). Már mankó nélkül is tudtam sántikálva menni. Itt az ételek is jobbak voltak, így a kondim is javult. Ami szinte elviselhetetlen volt, hogy rengeteg poloska volt, éjjel teljes világítás ellenére is potyogtak ránk a mennyezetről a férgek.

A kórházban mintegy két hétig voltam, amikor többed magammal át lettünk szállítva a főlágerba. A város nevére nem emlékszem. Ide gyűjtötték azokat a beteg és legyengült foglyokat, akik a szállítmányba kerültek. Én itt betegszobán voltam, naponta kaptam kezelést. Nagyon féltem, hogy ha meggyógyul a lábam, itt teljesen idegen környezetben munkára fognak küldeni. Minden kezelés után azt tettem, hogy a sebemre szórt port utána lemostam, hogy késleltessem a gyógyulást. Itt szintén mintegy 2 hét telt el, hogy végre bevagoníroztak bennünket azzal, hogy megyünk haza.” (Juhász Károly)

„Én beteg lettem, fülgyulladást kaptam, mert lent feküdtünk a betonon. Bekerültem a kórházba, és talán az volt a szerencsém. Akkor jött az a rendelkezés, hogy az OK-sok, úgy nevezték ezeket, meg „fityi kategória”, azok jöhetnek haza. Meztelen kellett az orvos elé menni. Mentünk több százan. Mikor majdnem odakerülök a bizottság elé, elkezdi valaki markolászni a fenekemet. Már le akarom tolni, — hát egy orosz orvosnő. Elkezd kiabálni, hogy „karasó robotü, davaj nazá”, hogy én még jó vagyok dolgozni, menjek hát. Muszáj volt hátramenni. Mikor az elment, csak odamentem előre. Megint odajött. Megint, hogy menjek hátra. De odajött az az ápolónő, — szesztra oroszul — aki a kórházban kezelt. Védelmébe vett, hogy „volnoj molodoj”, beteg fiatal. Akkor aztán csapott egyet a kezével, és otthagyott nagy mérgesen. Bekerültem a transzportba. Mikor kiolvastak nagy szigorúan mindenkit egyenként, bizony Pánczél tanító úrnak folytak a könynyei, mert ő még ottmaradt.” (Csűri György)

117