Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

„Az én első munkahelyem egy romos iskolaépület újraépítése volt. Ebben a lágerben közel 2 évig voltam. Ezalatt dolgoztam építkezésen lakatosként, traktorgyárban szerelőként, cipészműhelyben, konyhán, és innen kivittek kolhozba 4 hónapra. 1947. évben átkerültem a 7362/3-as lágerbe, ahonnan szintén a traktorgyárba jártam dolgozni. A 47-es évben sokat voltam betegállományban, voltam 3-as, okás, sőt disztrofiás is.

A munkahelyeken normarendszer volt bevezetve. Ha teljesítettük a normát, vagy túlteljesítettük, 10—15 dkg pótkenyeret, vagy pótkását kaptunk. Voltak munkahelyek, ahol munkabért is fizettek. Ez azonban nem sok volt, mert a lágerellátást ebből levonták. A pénzért szabad volt vásárolni. A lágerben is kialakult a kereskedelem (bazár), ahol lehetett üzletelni. Aki azonban a normát nem teljesítette, annak csökkentették az élelem adagját.” (Kiss Péter)

„Harkovban egy cséplőgyárban dolgoztunk. Itt már nem volt nevünk sem. Én a 21 516-os fogoly voltam, a munkahelyemen csak 16-osnak szólítottak. Összehasonlíthatatlan körülmények voltak az előbbiekhez képest. Sűrűn indult szállítmány haza, vagy ki tudja hová. A táblára volt mindig kiírva, hogy melyik számtól hányas számig ki hová megy dolgozni, hánytól hányig mennek haza.” (Kajtár Lajos)

„Na hát ott kikerültem egy mészfejtő üzembe, völgykatlanban volt. Délfele, már 10 óra után oda besütött a nap. De hát ott volt olyan szörnyű meleg! Akkor a mészpor ránkrakódott, úgy, hogy nem ismertük meg egymást. A mészfejtő üzemben nagy pájszerokkal fejtettük a mészköveket, azok gurultak oda le a hegyoldalba, és akkor az oroszok rakták azokat csillékbe. Nem láttuk, de biztosan vitték sínen az égetőbe.

Na, ilyen idős őr volt velünk. Az megengedte, hogy ott a Donyec folyóban megmosakodjunk. Persze mutatta, hogy ha valaki megszökik, azt lelövi. Hát nem volt értelme a szökésnek onnan már. Ugye a kabátunkon rajta volt a vojnapleni, és aki még a civil lakosságból segített volna a foglyokon, azokat is nagyon elintézték volna. Hát bizony a kolhozban nagyon sok megszégyenítés, ilyesmi volt. 44-en voltunk a kolhozban és egy őr volt velünk. Ugye a különböző helyeken dolgoztunk, hát az őr csak egy helyen lehetett. Mivelünk egy 14 éves lány volt, és olyan megalázó volt, hogy ott az idős embereknek mondta, hogy „davaj, davaj, büsztro, büsztro, gyorsan!” Minden reggel sorakozni kellett a kolhozban. Jött a kolhozgazda. Már nem mert senki sem rágyújtani előtte, mert mindig kérte a dohányt tőlünk, és ígérte, hogy majd Kramatovszkból sokat hoz ő, de nem hozott soha, mindig a foglyokét szívta. Mikor elébem ért, azt mondta, hogy „davaj répka”. Hát a davajt már nagyon tudtam, hogy mit jelent, de a répkát nem tudtam. Na jól van jön egy sánta orosz, hát az volt a répka, hogy én vezettem a két kis ökröt. Volt olyan 8 km hosszú föld, mikor már egyet kerültünk, én már nagyon leültem volna, mert bizony elég gyönge állapotban voltunk.” (Csúri György)

„A hadifoglyok brigádokba lettek osztva. Egy részük erdőben fakitermeléssel foglalkozott. Mások a közeli betongyárban dolgoztak. A tél közeledtével azonban sokan kifáztak a fakitermelésnél, erős hasmenéssel bajlódtak. így jártam én is. Sajnos a nagy hideg ellenére is ki kellett járni dolgozni.” (Balogh Ernő)

„A vasúti híd földmunkáján dolgoztunk. 25—30-an lehettünk összesen. A vasszerkezet már a helyén volt, orosz munkások szerelték. A szerelés közben vízbe esett emberek kimentése céljából csónakkal kellett a híd alatt csónakáznom. A másik fa112