Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
luból asszonyok vitték kis portékájukat a városba, eladni. Mikor a folyóhoz értek, fölhúzták a ruhájukat és úgy gázoltak át a folyón. Az őr megengedte, hogy csónakkal átvigyem őket. Kaptam tőlük néhány almát. Estére jól összejött annyi, hogy a vacsorához mindenkinek jutott. Megtudtam tőlük, hogy nem túl messze van egy nagy gyümölcsös. Este mindig tábortűz mellett beszélgettünk. Hárman elhatároztuk, hogy elmegyünk almát lopni. A tűz már csaknem kialudt, az őr is lefeküdt az egyszemélyes sátrában, mi pedig elindultunk. Az asszonyoktól azt is tudtuk, hogy egy fegyveres őr vigyáz az almára, ami prizmába már le van szedve. Elértük a gyümölcsös sarkát, holdvilág volt, jól láttunk, azt is láttuk, hogy az őr a tűz mellett melegszik. Mező Antal, egy egercsehi fiú, elment oldalt a napraforgótábla felé, majd elkezdett füttyjeleket adni. Lóczi Zoltán, felnémeti bányászfiúval láttuk, hogy az őr elindul a fütty irányába. Mi pedig a másik oldalról teleszedtük a két zsákot almával és elindultunk vissza. A napraforgó sarkánál találkoztunk, háromfelé osztottuk az almát és vittük vissza. Az őrön kívül senki sem aludt, vártak bennünket. Attól kezdve reggel, délben és este mindenki 2 almát kapott. A gond az volt, hogy az őrnek adjunk-e, mert ő is velünk kosztolt. A megbeszélés után ő is kapott. 3 vagy 4 kirándulás után az őr nem feküdt le. Gond nem volt, volt tartalék alma, de egyre fogyott, nem tudtunk elmenni. Egy délben már csak egy alma volt az ebédhez, este semmi, másnap semmi. Este a tűz megint égett. Az őr engem magához hívott és azt mondta, a két társamat is hívjam. Egészen biztosan kifigyelt a sátorból minket. Azt mondta, induljunk el és mindent úgy csináljunk, mint máskor. Semmi jót nem vártunk, de mit tehettünk? Gondoltuk a sötétben, végünk van. Egy szót sem szóltunk, ő sem. A napraforgó mellett Mező elment. Lestük az őrt, mikor megláttuk a tűz körül, Mező leadta füttyjelét, az őr elindult a füttyszó irányába. Mi reszketve, fegyveres őrrel a hátunkban loptuk az almát. Mikor a két zsák tele volt, az őr leterítette a sátorlapját, telekaparta almával és elindultunk vissza. A napraforgóföldnél a sátorlapot tele almával odaadta Mezőnek, hogy vigye, ő meg jött utánunk. Már messze jártunk, az alma nehéz volt, letettük, hogy pihenjünk. Akkor szólalt meg. Azt mondta így kell ezt csinálni. El ne merjünk indulni nélküle. Ha bármi történik, akárki elfog bennünket, ő nem enged minket bántani. Azt mondja, ő fogott el minket és kísér minket a lágerparancsnokhoz. Az idő egyre romlott, deres lett a határ, megfagyott a föld, befagyott a folyó. Pár napig még a búvároknak kellett léket vágni a jégen és pumpálni a levegőt. Ők a régi híd roncsait darabolták napi egy órán át, többet nem bírtak a hideg miatt. Minket sorakoztattak és lekísértek a szúrni lágerbe. Az őr átadott bennünket és elindult. Ez volt az egyik olyan esemény a 3 év alatt, amikor egy kicsit embernek éreztük magunkat és szabadban élhettünk.” (Kajtár Lajos) „Itt (Ladinapoléban) már dolgoztatni kezdtek velünk, fakitermelés volt a munka. Nyár volt ott fenn északon is. Vágtuk a fát igen gyenge élelmezéssel. Szeptember 7-én leesett az első hó. Bunkerlakásokban laktunk. Itt láttam életemben először napfogyatkozást. Volt egy doxaórám, amely az életünket mentette meg. Ugyanis már nagyon le voltunk gyengülve, amikor a munkavezető orosz hadnagy pisztolyt szegezve jött hozzám, hogy azonnal adjam oda neki az órámat. Én azonban csak azzal a feltétellel adtam oda, ha a testvéröcsémmel jobb munkára küld el. Én és István öcsém még novemberben igen gyenge állapotban konyhába kerültünk a munkaügyi tiszt jóvoltából. Január, február hőmérséklete — 20—50 C° között mozgott, és dolgozni menni kellett. A — 25°-on alul már nem szabadna dolgoztatni, de nem mindig nézték a bor113
