Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)

Szentes múltja a földrajzi nevekben

Nagykirályság és Királyság egy hatalmas pusztának, Királyságnak volt a része, amelyet a szentesi taksás jobbágyok béreltek a földesuruktól az örökváltságig. Az örökváltság következtében a pusztának csak egy része lett szentesi határ. Királyság egy középkori település nevét őrizte meg. A Pkr. szerint: „Királyhegyes vagy Királyság mejnek Szentegyháza a faluval edjütt az 1685-ik év tájban a tatár végképp el pusztította lakosait mivel éjszaka ütött a falura rabul a gyulai várba el vitte Kádár Ferencz Iskola tanítójokkal együtt lakosai reformátusok voltak”. Királyság elődje egy jelentéktelen Zeleméres nevű falucska volt, amelyet még a Maróthyak telepítettek „Szénás nevű falujuk mellett.” De Zeleméreshez a Hunyadiak is jogot tartottak, s a heves és erőszakos Horogszegi Szilágyi Mihály megrohanta az új falut, a faházakat lerontatta, a jobbágyokat a Hunyadi-család földjére költöztette, az itt telepített falut, mely most már Mátyás királyé volt, Királyságnak nevezte el” (Zs. M. I. 99—100.). A hatalmas királysági pusztának része volt Hegyes is, de az örökváltság után nem tartozott a szentesi határhoz (1. Csongrád megyei Szentes várostérképe 1840 részlete 51. o.). A legelőt a múlt században törték fel a szentesi gazdák, és a környék egyik legjobb kukoricatermő földje lett. Nagykirályságot jómódú parasztgazdák lakták (145—150 tanya). Rúzs Molnár Imre szerint Királyságot a múlt század közepén osztották ki két holdjával. A tanyás birtokokat ezekből a két holdakból vásárolták össze a gazdák (70 tanya).

Az öt határrészben iskolák, olvasókörök szolgálták a tanyaiakat.

A TANYAI EMBER ÉS A VÁROS KAPCSOLATA

A szentesi tanyai ember sohasem szakadt el a várostól: oda járt haza. A hétfői, csütörtöki heti piacokra vagy a nagy vallási ünnepekre mikor készülődött, szomszédjától, ismerőseitől így érdeklődött: „kenték is ménnek haza?, gyüttök haza?” A városon ott volt az „öregház”, a szülők háza, és ha éltek, benne laktak.

A tanya és a városi ház szoros kapcsolatát bizonyítja, hogy még a XX. században is, ha nem is a városi házban születtek, de hazajöttek meghalni az emberek. Papp Imre írja: „...sokan öreg napjaikra csak azírt igyekeztek egy kis házacskát szerezni, vagy pedig a meglévőt azírt igyekeztek megtartani, hogy a saját házuktól törtínhessen meg ... a feltítlenül bekövetkező végtisztesség tételük.” (Utolsó földi utunk, végső határállomásunk. Kézirat.) Hazajártak azok is, akiknek már régen nem volt házuk; „hazamentünk keresztelni, esküdni, temetni” — mondta egy idős parasztasszony.

52