Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)

Farkas József: „Földet és jogot a népnek” (A függetlenségi baloldal útkeresése. Sima Ferenc útja a radikalizmusig)

Az alföldi függetlenségi körök iparos és paraszt polgárai, a fővárosi polgárság jelentó's része már a radikálisoknak mondott függetlenségi párti képviselőkkel rokonszenvezett. A parlamentben felvetett eszméiknek visszhangja nőtt. Mindezek a tényezők a függetlenségi mozgalom felbomlása irányában hatottak.

II. A függetlenségi mozgalom eszmei egységének megbomlása, kísérletek egy radikális párt megalakítására (1897—1900)

Az obstrukció feladása és a kormánypárt felé vállalt kötelezettségek tovább bontották a Függetlenségi Párt ingatag egységét. Míg korábban a kialakult gyakorlatnak megfelelően a képviselőknek a pártprogramon túlmenően szabadságuk volt az egyéni állásfoglalások kialakítására, addig most az alku azoknak a képviselőknek a kezét is megkötötte, akik a kormánnyal szemben a harcosabb magatartást sürgették. A párt vezérkarának békülékeny magatartása keserűséggel töltötte el azokat, akik őszintén hittek a Bánífy-rendszer gyors megbuktatási lehetőségében. Sima Ferenc az obstrukcióról írt röpiratának — az obstrukció jogosultságát, eszközeit, módszereit elemzi — befejező gondolataiban is megnyilvánul ez a keserűség: „E műnek nem feladata az ország sebeit tárni fel. E sebeket érzi, látja, tudja az ország társadalmának minden rétege. Panasztól kiált Kelettől Nyugatig, Déltől Északig az ország mindenütt. A nemzet élő organizmusára tapadt, ezt fojtogató polyp karjai közül menekülni vágy. Ki szabadítja fel az iszonyú rendszer hatalma alól a nemzetet!”1 Sima Ferencnek a cukoradóról szóló törvényjavaslat során elmondott zárszavai is hasonlóan vetik fel a kérdést. Az időhúzó beszédnek jelentős részében a kormányt bírálta, de beszéde az alkudozó társainak is szólt. „Az a harc, amelyet az ellenzék folytat nem csupán a 16. § sérelméből ered, hanem onnan is, — mondotta Sima — hogy a kormány a maga erőszakát, hatalmi visszaéléseit teljes mértékben igyekszik az ország minden pontján érvényesíteni és minden önérzetes megnyilatkozást elfojtani... e kormányzattal szemben az igazi ellenzéknek nem szabad lankadnia, hanem lelkesednie kell a harcra a községházától a vármegyeházáig, a fórumon, a parlamentben, a sajtóban s mindenütt, ahol erre tér és alkalom nyílik.”2

Természetesen a Bánffy-kormány bukását az egész ellenzék óhajtotta különböző okokból és így a kormányellenes beszédeik során az ellenzéki képviselők élénken helyeselték is egymás beszédét, voltak akik a Wekerle-kormány által elmaradt reformpolitikát hiányolták, vagy a nemzetiségi mozgalmakat sokallták, egyházi sérelmeket hánytorgattak. A közös ok a kormány és a miniszterelnök személyének alkalmatlansága, erőszakossága, a választásokon elszenvedett sérelem volt. A ténylegesen felhozható sérelmeket, a dolgozó osztályok helyzetének, nyomorának számonkérését és a kibontakozó tömegmozgalmakkal szemben alkalmazott véres terrort, a szociálpolitika elégtelenségét, szociálpolitikai reformok sürgetését csupán két képviselő vetette fel következetesen, Sima Ferenc és Visontai Soma. A kormány létjogosultságát pedig erről az alapról csupán Sima Ferenc kérdőjelezte meg. Felhozza Rakovszky István korábbi interpellációját, amelyben 15 ezer nyomorgó téglagyári munkás helyzetét panaszolja fel Rakovszky és semmi intézkedés nem történt. Majd így folytatja beszédét: „Tizennégy-tizenöt cukorgyáros sorsa külön gondoskodás tárgya, akkor

1 Sima Ferenc: Az obstrukció mint parlamenti fegyver Bp. 1897.

2 Képviselőházi Napló 1896. IX. k. 94.1. július 29.

273