Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)

Szentes múltja a földrajzi nevekben

zódó középkori Szentesre föltételezhetően a Körmendi-kapunál összefutó utakról a kurcai földháton lehetett legkönnyebben bejutni az év bármelyik időszakában. A Kisvölgy (kb. a mai Klauzál u. + Budai Nagy Antal u.) és a Nagyvölgy között csak az tudott közlekedni, aki ismerte ezt a limányos területet (=lápos, mocsaras). „Az embert gyorsan elnyelte a limány, érdekes tulajdonsága vót: a fej még itt vót, de az első test mán amott” (Kun László).

A Kisvölgyet, amely körülölelte a települést, Bekerítő ér-nek is nevezték, és „hajdan a város szélit képezte” (P. 1866). A Nagyvölgy vagy Sebesér a város keleti oldalát övezte, állandó vízfolyás volt. Most kiszáradt — írták róla 1866-ban (P). Kun László szerint ha nyáron kiszáradt is a Nagyvölgy, az árterületen mindig voltak kutykók („amibű sose fogyott ki a víz”). A kutykók 10—20 méter átmérőjű, 2—3 m mélységű természetes képződmények voltak a kiszáradt mederben. Szentest azonban nemcsak az áthatolhatatlan limányos terület védte, hanem a vigyázok is biztosították a Kisdomb (az akkori belterület a Kurca-parton) és a Nagydomb nyugalmát. A vigyázok kinn éltek a Nagydombon, a mai Nagyhegyen. Érdekes történeteket beszélt el egy tősgyökeres felsőpárti ember, Kun László (született 1903) a vigyázok életéről. A történeteket nagyapjától és egy fiatalkori ismerősétől, Egri Szilágyi Máriától hallotta, aki szívesen emlékezett őseire, az Egri Szilágyiakra. (Egri Szilágyi Mária kb. a múlt század közepén született, és a nagyapjától hallotta a történeteket. Az 1930- as években halt meg.) Az Egri Szilágyiak — elmondása szerint — vigyázok voltak a Nagydombon (Nagyhegyen). Ősei nagytermetű, érces hangú, kemény emberek voltak. Ezek a tulajdonságok kellettek ahhoz, hogy a megbízásuknak eleget tudjanak tenni. „A vigyázok ... azok ott íltek (Nagydombon), ott nyőttek, meg hát szerettík is, szüksíg vót rájuk, mer ahho éty külön adoceság kellett, hogy valaki olyan hangot tuggyon produkálni, hogy éggyik halomtú a másikig elhalaccon, még onnan értelmes mondatot be tuggyon mondani a Kisdombra” (Kun László). Egri Szilágyi Mária szerint a vigyázóktól függött és a kutyáitól, hogy ki jöhetett be a Nagydombra és a Kisdombra. Az idegent „a vigyázó kutyái nem engették be. Ha nem állt még, mikor a kutya elíbe állt, akkor a lédűtötte.” „Nagy testű, mocskos színű (szürke) kutyák vótak” (Kun László). A képzelet és az emlékezet még Hékéd népi névmagyarázatát is összekapcsolta a vigyázok munkájával: „A vigyázó kiáltotta: — Há min, hé, ked (kend)? így lett belülié Hékéd.” (Kun László) Egri Szilágyi Mária szerint Nagyhegyen jószágokat is tartottak a vigyázok életében: „szárgyíkot (=szárnyék)is építettek. Nádbú csináták, szél ellen, nap ellen vétte a lovakat. Ott is teleltek” (Kun László). Kun László fontosnak tartotta megkülönböztetni a vigyázót a csősztől, mert Egri Szilágyi Máriától így hallotta: A vigyázó nem kapott fizetést a szolgálatáért: „A vigyázóknak az vót a kötelességük, mert ott íltek, még nem mehettek el, még nem is mentek... A csősz pízér dógozott.” A vigyázok emlékét őrzi a 9. számú térképen bejelölt Vigyázóhalom is. Balogh János 1887-ben az akkori Szentesi Lapban folyamatosan jelentette meg „A mi halmaink” írását. A Vigyázóhalommal kapcsolatban a következőket írja: „Túl a Nagyvölgyön, de közvetlenül a város alatt, a mai róm. kath. hívek mai alsó temetője közepe táján levő halmot e század eleje óta Temető vagy Kálvária halomnak hívják. Az azelőtti időkben egyszáz esztendőn keresztül Szántóhalom volt a neve, annak előtte pedig a Vigyázó nevet viselte. A Vigyázó nevet az 1566. év után nyerte, amidőn állandóan lovas vigyázó őröket tartottak rajta a szentesiek, akiknek az volt a kötelességük, hogy a halomról folyton szemmel tartván a vidéket, ha ellenséges, vagy rablónép közeledését tapasztalták, hírt adtak a falu népének a menekülésre” (S. L. I. lj. 125.). A Vigyázóhalom nevét a Petrák krónika is megemlíti: „a Város alatt a Vigyázó halom, mostani neve Szántó halom...”

Nagyhegy azonban már régen Szentes gyümölcsöse. Rúzs Molnár Imre: „Szentes

20