Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)

Farkas József: „Földet és jogot a népnek” (A függetlenségi baloldal útkeresése. Sima Ferenc útja a radikalizmusig)

repet jelentett az akkori Magyarországon. Az 1873-as tiszti cím- és névtár szerint a főrendiházban 20 herceg, 451 gróf, 195 báró ült. Kívülük, a főrendiház 666 főnyi arisztokrata tagja, csak 41 birtokos nemes — többnyire főispán — foglalt helyet.2 A Zichy, Batthyány, Csáky, Teleki, Bethlen, Eszterházy, Széchenyi, Pálffy, és Fes- tetich családoknak összesen 156 tagja vett részt az ország politikai vezetésében. Az 1890-es állapot szerint 369 tagból 278 származott arisztokrata családból.3

1867 és 1918 között a 15 miniszterelnökből 9 volt arisztokrata, négy birtokos nemes és csupán két polgár. 20 belügyminiszter közül 6 arisztokrata, 13 birtokos nemes és 1 polgár, 20 földművelésügyi miniszterből 11 arisztokrata, 8 birtokos nemes és egy polgár. Ha ehhez hozzátesszük, hogy mindhárom esetben szerepel Wekerle a polgár szó alatt, akkor a képlet még egyértelműbb. Csupán a nagyobb szakértelmet igénylő tárcáknál változott némiképpen az arány. Az arisztokrácia zöme kormány- párti volt, vagy a mérsékeltebb jobb-, illetve baloldali ellenzékhez tartozott. Ellenzékiségük gyakorta csupán taktikai jellegű, időleges volt.

A politikai életben játszott szerep alapján a tömegerőt a volt középnemesség, a birtokos nemes, a dzsentri jelentette. A dzsentrit a talajvesztettség érzése, a felemelkedés reménytelensége keserítette, ezért gyűlölte az arisztokráciát, fő ellenségét a feltörekvő zsidóságban látta. A dzsentri általában antiszemita, nacionalista, nagytőkeellenes. Egyetlen dolog volt számára mindezen elveknél is fontosabb, a rang látszatának megőrzése. Ezért zömük hivatalhoz jutva, vagy annak reményében szintén kormánypárti volt. Az ellenzékiség, a 48-asság bizonytalan „tőkebefektetés” volt számára. A képviselőházban a volt középnemesi és dzsentri réteg szinte abszolút többségben volt. Arányuk ciklusonként a következőképpen alakult: 1861-ben 64%, 1865-ben 62,4%, 1875-ben 58,6%, 1881-ben 64, 1884-ben 45,6, 1892-ben 41,6, 1896- ban 42% volt az arányuk a képviselők között. 70%-uk a kormánypárthoz, és negyed részük a Függetlenségi Párthoz tartozott.4 1884 és 1901-es ciklusok között a szabadelvű képviselőkhöz tartozott birtokos nemesek átlag 56,6 %-a, gyakorta éppen a politikát rangon alulinak tartó mágnások „familiáriusaiként”. Arányuk a Függetlenségi Pártban sem volt azonban csekély, a képviselők mintegy negyed része tartozott ide. Sajátságos módon azonban mégis a Függetlenségi Pártra illett rá a „dzsentri párt” elnevezés, mivel az összesen idetartozó negyed rész a Függetlenségi Párt képviselőinek felét tette ki az említett ciklusok átlagában. A Függetlenségi Párt képviselőinek megmaradt másik felét zömmel jogászok (ügyvédek) tették ki, akik klientúrájához zömmel szintén ez a réteg tartozott a középrétegek és városi polgárság mellett. A kormánypárti osztálybelijeiktől lényegében csak közjogi kérdésekben különböztek nézeteik.

A Függetlenségi Párt nem testesített meg merőben ellentétes osztályérdeket, nem válhatott igazán ellenzéki polgári párttá a már említett összetételénél fogva sem. A városi polgárság, és itt lényeges, a kispolgárság gazdasági és politikai erőtlensége, forradalmi tradícióinak hiánya egyrészről, másrészről a cenzushoz kötött választóját meghatározta szűk szavazóréteg nem is kényszerítette valójában egy demokratikus polgári párt irányába a Függetlenségi Pártot. A pártnak úgyszólván semmi éltető programja nem volt. A 48-asság közjogi képviselete és a maga által felerősített és ébren tartott Kossuth-kultusz volt az egyetlen kötelék, amely a pártot látszólag ösz- szetartotta. A Kossuth-kultusz leplébe burkolódzás erőt jelentett, amely a pártot a felszínen tarthatta, de egyben bilincset is. Példa erre Kossuth Ferenc. Hazatérése

2 Lakatos Ernő: Magyar politikai vezetőréteg 1848—1918, Bp. 1942. A Pázmány Péter Tudományegyetem Történelmi Szemináriumának kiadványai 25. sz. 31. 1.

2 Uo, 32. 1.

4 Uo. 49. 1.

210