Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)

Farkas József: „Földet és jogot a népnek” (A függetlenségi baloldal útkeresése. Sima Ferenc útja a radikalizmusig)

után hiába csalatkoztak benne többszörösen, a pártelnöki tisztségéből nem voltak képesek leváltani. A név varázsa a maradék elveknél is fontosabbnak bizonyult. A viszonylag baloldalibbak sem képviseltek kimondottan polgári elveket. Justh Gyula is birtokos volt. Eötvös Károly, a tiszaeszlári per híres védője, az egyházpolitikai reformok pártolója sem volt kivétel a köznemesi kötődés alól. Erről maga nyilatkozik: „Az én családom egyike ama tízezer köznemesi magyar családnak, melyből áll a magyar nemzet és amely, ha egykor elpusztulna: kihalna vele az igazi, a történelmi magyar nemzet.”5 Itt a jellemző példa, hogy a még leginkább polgárként gondolkodó Eötvös sem jut el a polgári nemzet tudatáig. A Függetlenségi Párt szélesebb bázisát a már említetteken kívül a birtokos parasztság, városi kispolgárság és intelligencia adta. Az intelligencia, „mely polgári és parasztszármazású ugyan, — Szekfű Gyula megállapítása szerint — de életfelfogásában, politikai és nemzeti érzésben asszimilálódott a nemesség hivatalviselő tömegeihez, kik a központi hivatalokban ülve, a vidék előkelőbb államhivatalait, reprezentációs helyeit, minő például a törvényszéki elnökség, vármegyei hivatalokat tartósan megszállva, sorsukat az államéhoz kötötték s így az állami omnipotencia korszakában túlnyomó befolyást, egyéb rétegekre olvasztó befolyást gyakorolnak. E birtoktalan nemességnek vagyona semmi, vagy csekély, de van konexiója a központi hivatalokban és van szorosan ápolt atyalisága a középnemesség birtokos maradványaival. E rokoni viszony szabja meg életmódját s egyúttal azon nem nemes intelligenciáét, mely vele napi érintkezésben lévén, szokásait híven átveszi. Innen az a különös jelenség, hogy megmagyarosodott polgárcsaládok fiain gyakran a legszorgosabb kutatással is alig fedezhetünk fel polgári erényeket, de annál szembeöltlőbbek rajtuk azon tulajdonok, melyeket a pusztuló és szegényedő, de gazdag atyafisággal mindenáron lépést tartó hivatalnok nemességtől vettek át.6 Szekfű hozzáteszi még ezekhez, hogy az így létrejött intelligenciához is hozzá tartozik a sivár életmód, a külsőségek keresése, a feltörekvő paraszti és polgári értelmiség is utánozza a „kihaló nemesség jó és rossz szokásait, polgári légkör sehol ki nem alakult.

Mindezekből nem következik, hogy egy egységesnek mondható „középosztály” alakulhatott volna ki, mivel a dzsentri és atyafisága szinte középkori, kasztszerű elkülönültségét is kínosan őrizte. „A gentry ez alapjában véve a középkori, rendi keretek tágításától aggályosán tartózkodik. Nemcsak hogy nem nemeseket fel nem vesz magába, kivéve, ha azok házasság útján, s egyébként is érzelmileg asszimilálódtak, de maga is tartózkodik minden oly pályától, hol nem hasonszőrűekkel egybegyül- hetne. Bizonyos értelmiségi ágakat, melyeken a hazai viszonyok közt a dekórumnak csak minimuma érhető el, aminő pl. a középiskolai tanári pálya, tudatosan bojkottál.7 — írja Szekfű teljesen egybehangzóan a már Eötvös Károlytól idézett gondolattal.

Hovatartozását, illetve hova tartozni akarását a dzsentri életmódjával, viselkedéssel, teljes magatartásával igyekezett kifejezésre juttatni. Vele együtt a középrétegek többsége a dualizmust fenntartó uralkodó osztályok és azok pártjaihoz tartozott. Balázs Béla könyvében ezt azzal indokolja, hogy a megoldatlanul maradt nemzeti és társadalmi problémák nem jelentettek olyan osztálysérelmet, hogy ez elhomályosította volna a középrétegek számára a kapitalista fejlődést nyújtotta előnyöket.8 Amennyiben a hivatalok nyújtotta „húsosfazekak” megszerzését értjük ez alatt, ak6 Eötvös Károly: Emlékezések, Munkái VI. k. Bp. 1908. 3.1.

6 Szekfű Gyula: A három nemzedék és ami utána következik Bp. 1934. 316—317.1.

’ Uo. 321. 1.

8 Részletesen foglalkozik a kérdéssel Balázs Béla: A középrétegek szerepe társadalmunk fejlődésében c. munkája Kossuth 1958. 42. 1.

211