Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)
Forczek Zoltán: A hódmezővásárhelyi céhes ipar utolsó időszaka (A válság és megszűnés évtizedei)
zatos visszaszorulása kíséretében — a gabonatermelés került. Az 1860-as évektől ez a tendencia egyre meghatározóbb lett, és ehhez a gazdasági tevékenység egyéb területeinek, így az iparnak is igazodnia kellett. Az ennek megfelelő mozgás érzékelhető is. Az 1860-as évtizedtől már legfeljebb csak pozícióik megerősítésére vállalkozhattak azok az iparágak, amelyek a korábban rendkívül kiterjedt, de már lassan visszaszoruló állattenyésztésre épültek. Ilyen nyilvánvaló összefüggés volt az állattenyésztés és az ahhoz kötődő életmód kellékeinek a gyártása, valamint az állati eredetű alapanyagot feldolgozó iparágak között. Lanyhult már az érdeklődés a szűrszabók tevékenysége iránt, de őrizni tudták még korábbi pozícióikat a csizmadiák, a tímárok és a vargák, sőt, a szűcsök is. A széleskörű hagyományok alapján ekkor élte virágkorát a város környékén található kitűnő minősígű agyagot feldolgozó fazekasság. Az új tendenciákhoz igazodva szembetűnően növekedett viszont a kereslet az olyan ipari tevékenységek iránt, amelyek az egyre intenzívebbé váló földművelés eszközrendszerét állították elő, illetőleg javították azokat. Ilyenek voltak a lakatos, a kovács és a kerékgyártó szakmák. A kis- és középparaszti gazdálkodással összefüggő szükségletek gyártása és javítása azonban nem támasztott különösebben magas igényt a város kézműiparosságával szemben. Más városok piacain nem is tudtak ezekkel a termékekkel jelentősebb érdeklődést kiváltani. Hódmezővásárhely iparosainak zöme tehát csak a helyi piacra termelt. Még ez a vevőkör is szűkült azáltal, hogy az anyagilag tehetősebb vásárhelyiek rendszeresen Szeged piacait keresték fel, hogy az ottani képzettebb iparosok igényesebb termékeit szerezhessék meg. Szeged kétségtelenül a megye ipari központja volt. Differenciáltabb kézműipara mellett általánosabb volt a fejlettebb technika alkalmazása, és az 1860-as évek második felétől már számottevő volt a modern vállalkozói rendszer gyakorlata is. Hódmezővásárhely céhes iparossága gyakran panaszkodott is amiatt, hogy Szeged közelsége és így iparának konkurenciája „bénító”-an hat lehetőségeikre.12 A kapitalista árutermelés szemlélete is, de gyakorlata különösen lassan hódított tért Magyarországon. Mégis ezt a kétségtelen tendenciát fejezte ki az, hogy a céhek — fennmaradásuk ellenére — egyre inkább csak formai jelentőséggel bírtak. 1859 végén jelent meg az a császári nyílt parancs, amely 1960. május 1-től új iparrendtartást helyezett érvénybe Magyarországon. Ez már valóban határozott előrelépést je- tentett az iparszabadság kérdésében. A korábbinál jóval egyértelműbbé tette az iparral foglalkozók jövőt illető kilátásait. Az új iparrendtartás mindenekelőtt megtiltotta, hogy a céhszervezetek akadályt gördítsenek az iparűzés megkezdésének útjába, illetőleg, hogy a termelést mennyiségi szempontból korlátozzák. Továbbá jelentősen bővítette az úgynevezett „szabad iparok” körét, hiszen 70-ről 14-re csökkentette az engedélyhez kötött ipari tevékenységek számát. Ez már önmagában is megnövelte a céhen kívüli vállalkozás lehetőségét. Itt sincs még szó a céhrendszer eltörléséről, de e szervezeti keret jövőjét egyértelműen sejtette a rendelkezésnek az az ajánlata, hogy a céhek szerveződjenek ipartársulattá. Az új iparrendtartásnak a szervezeti átalakításra tett javaslata azonban az 1860-as évtizedben még nem találkozott a vásárhelyi kézműves mesterek egyetértésével. Az 1860-as években Magyarországon az ipar még döntően kisipari jellegű volt. A kisiparosság körében országszerte zavart, sőt riadalmat keltett az iparszabadság kiszélesítése. Ez azt jelentette, hogy képzettségtől függetlenül bárki vállalkozhatott ipari tevékenységre, ha a hozzá szükséges tőkét elő tudta teremteni. ,s Pozsár István: i. m. 90—91. o. 201
