Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)

Szakály Ferenc: Nagy Gergely pereskutasi „kereskedő tőzsér” viszálya Nagyszombat városával (1588). Adatok a 16. századi kereskedelem-szervezet kérdéséhez

és Veres áruja is helyet foglalt. Veresre ugyanis mint királyi magyarországi lakosra — amennyiben nem lépett hódoltsági területre —, nem vonatkozott a fegyverkereskedelmi és -szállítási tilalom. Nagy, úgy tűnik, elintézettnek és így hallgatással mellőzhetőnek vélte a dolgot, miután a Pozsonyi Kamara elfogadni látszott azon állítását, hogy a fegyver nem az övé, hanem Veresé.

Mint beadványából kiderül, Nagy Gergely már korábban —vélhetőleg legott árui elkobzását követően, tehát valamikor 1588 augusztus végén vagy szeptember elején — a Pozsonyi Kamarához fordult védelemért, s az meg is parancsolta a nagyszombati harmincadosnak, hogy adja vissza neki a lefoglalt posztókat. Amikor először jelentkezett nála a paranccsal, a harmincados még hajlandó volt szóba állni vele. Valamiféle „levél válaz”-zal kínálta — ezt a fordulatot azonban nem tudjuk értelmezni. Mindenesetre olyan levél volt ez, amelyért fizetni kellett volna. Kezdetben Nagy — arra hivatkozva, hogy éppen nincs nála pénz — vonakodott átvenni a levelet, s mire meggondolta magát, a harmincados nem volt hajlandó szóba állni vele. (Levelének azon megjegyzéséből, hogy „akor... keölcsígem nem vala”, éppenséggel a vám lerovása után kiadandó cédulára is gondolhatnánk, ez esetben azonban nehéz lenne megmagyarázni, hogy a vámadminisztráció rejtelmeiben járatos levélíró miért nevezte „levél válaz”-nak az e korban általában „schedának” mondott vámcédulát. Ha viszont a harmincados egyszerűen csak a kamarai utasításra adott válasszal kínálta, nehezen érthető, hogy azért miért kellett volna fizetnie.)

*

Alighogy hozzáférhetővé váltak az első olyan törökkori vámjegyzékek, amelyek az árusok lakóhelyét is megadják, máris megdőlt az az — egyébként kézenfekvőnek és logikusnak tűnő — hipotézis, miszerint az Alföld élőállat- és bőrfeleslegét csak az ottani nagy mezővárosok gyűjtötték össze és továbbították a hódoltságon kívülre. Az 1563/1664-es váci török vámjegyzék tanúsága szerint ugyan tényleg a tenyésztésben is élenjáró nagy közösségek (Kecskemét, Szeged, Makó, Mezőtúr, Jászberény stb.) uralták a fogalmat, de közel sem monopolizálták azt, hiszen mellettük a kisebb települések, köztük némelykor egészen kicsiny falvak vállalkozó szellemű parasztjai is szóhoz juthattak.21(A közepes nagyságú települések közé sorolható Pereskutason22 élő Nagy Gergely példája méghozzá azt bizonyítja, hogy nemcsak eleve kudarcra ítélt alkalmi próbálkozóként, hanem folyamatosan és rendszeresen is.) Ugyanezt tapasztaljuk Érsekújvárnál is, azzal a — nem elhanyagolható — különbséggel, hogy itt mintha még több alföldi község lakói vámoltattak volna, mint kerek negyedszázaddal korábban a tenyésztőterületekhez lényegesen közelebb eső Vácnál.23 Ebből talán nem elsietett arra következtetni, hogy a nyugati magyar külkereskedelemben kiemelkedő szerepet játszó Nagyszombat kereskedői — akik 1563/1564-ben szép szám21 Káldy-Nagy Gyula : Statisztikai adatok a török hódoltsági terület nyugat felé irányuló áruforgalmáról 1560—1564-ben. Történeti statisztikai évkönyv 1965—66. Budapest, 1968. 27—97., különösen 32—34. 1.

22 A Csanádi szandzsák 1597/80-as török összeírásában 74 családfővel rendelkező, magyar faluként szerepel, és ezzel, a hatamas Makót leszámítva, a Csanádi náhije legnagyobb települései közé számított. Blazovich László (szerk.): Csongrád megye évszázadai (Történelmi olvasókönyv) I. A honfoglalástól a polgári forradalom és a szabadságharc végéig. Szeged, 1985. 150. 1.

23 1588-ban kétszer annyi Külső-Szolnok megyei és jászsági helységből való hajtó és szekeres haladt át itt, mint 1563/64-ben Vácnál. Kocsis Gyula: Szolnok megyei települések állatkereskedelme és „szekerezése” a XVI. század második felében. Zounuk (A Szolnok megyei Levéltár évkönyve) 1. Szolnok, 1986. 25—52. 1.

137