Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Pölöskei Ferenc: Nagy György és kora
foglalkoztatta. Az osztrák példa követését a magyar uralkodó osztályok szempontjából végzetes bűnnek tekintette. A magyarországi törvényalkotásban korábban jelentős osztrák, belga, francia hatás a választójogi törvénytervezet 1912. évi előkészítésének időszakában nemcsak háttérbe szorult, hanem a magyar vezető körök számára veszedelmes, követésre alkalmatlan mintává változott. A speciálisan magyar jelleg kidomborításáról beszéltek. Ez azonban egyértelmű volt a nyugati polgári demokratikus vívmányok megtagadásával csakúgy, mint a hazai demokratikus célkitűzések elvetésével. A Lukács- és a Tisza-kormány a belpolitikai rendszer átalakításában már 1914-ig megszigorította a sajtóra vonatkozó korábbi rendelkezéseket, az ellenzéki sajtótermékek terjesztését, átalakította az esküdtszék hatáskörét, tovább korlátozta az egyesülési és gyülekezési jogot. A „csonka” parlament s a kormány a Nemzeti Munkapárt engedelmes eszközeként szinte olvasatlanul szavazta meg e téren az eléje terjesztett javaslatokat. A munkapárti hurrá-hangulatban egyre kevesebb gondolat maradt, végleg tovatűnt a korábban még fel-felbukkanó ellenvélemény, s a munkapárti mameluksereg Tisza élő bálványalakján csüngve, a vezér jeladására együtt fogott a polgári demokrácia megmaradt liberális vívmányainak megsemmisítéséhez. Rövidesen napirendre tűzték az esküdszéki intézmény reformját is. Az 1913: XXXIY. te. már korlátozta az esküdtbíróságok hatáskörét azáltal, hogy a királyság államformája elleni bűncselekményeket kivonta hatáskörükből. Az 1914: XIII. te. továbbment ezen az úton. Módosította az esküdbíróság előtti eljárást, növelte a kúria hatáskörét. Az esküdtszéki reform — bár formailag továbbra is fenntartotta e bírói intézményt — új működési szabályzattal új alapokra fektette azt, s ezzel lényegétől fosztota meg. Az esküdteket ugyanis a hivatásos bíró elnöklete alá helyezte, sőt módot adott arra is, hogy a törvényszék új esküdtek részvételével megismételtethesse az esküdtszéki döntéseket. A reform változtatott a döntések jellegén is. Amíg ugyanis eddig az esküdtek igennel vagy nemmel csupán a vádlott bűnösségéről szavaztak, az új eljárás értelmében szakszerű jogászi feladványt is végezniük kellett. A tény- és jogkérdések feletti szavazás a büntető törvénykönyv ismeretét követelte meg, s nem nélkülözhette a büntetőeljárási gyakorlatot sem. A törvény így az esküdteket ide-oda rángatható bábcsoporttá süllyesztette. 1913. november 11-én kezdődött a parlamentben az új sajtótörvény-javaslat parlamenti vitája. Készítői igyekeztek a sajtóeljárási jogszabályt a kormány liberális alkotásaként feltüntetni. A 44 szakaszból álló törvény azonban a sajtót kiszolgáltatta a kormányhivataloknak. A terjesztést szigorú feltételekhez kötötte, s engedélyezését a helyi közigazgatási bizottság első tisztviselőjére ruházta. Lehetőséget adott az egyes lapok utcai árusításának betiltására is. A szerkesztőknek a korábbi gyakorlattal szemben nemcsak az ún. köteles példányokat kellett bemutatniuk, hanem az árusításra szánt minden egyes számot előre meg kellett küldeniük a fővárosi, megyei, köz- igazgatási bizottságnak, vagy a községi képviselőtestületnek. E szervek döntötték el: nincs-e a lappéldányokban olyasmi, ami a közrendet veszélyezteti, s terjeszthető-e. Az előzetes cenzúrát kiterjesztették az agitációban, különösen a munkásmozgalom fejlődése szempontjából jelentős falragaszokra is. A felelősségi szakasz pedig a kortársak jellemzése szerint valóságos inkvizitorikus rendszer meghonosítását célozta. Eszerint ugyanis nemcsak az egyes kifogásolt cikkek szerzői felelősek azok tartalmáért, hanem mindenki, aki utasítással, adatokkal, felvilágosítással a szerzőt ellátta. A Nemzeti Munkapárt azonban nem elégedett meg az 1896—97-ben kodifikált büntetőeljárási rendszer említett megváltoztatásával, az esküdtszék hatáskörének lényeges szűkítésével, az új sajtótörvény elfogadtatásával. Tervbe vette az anyagi 278
