Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Pölöskei Ferenc: Nagy György és kora
1912. október 31-én mindössze három perces ülés keretében az elnöki jogkör nagymértékű kiterjesztéséről és a parlamenti ó'rség felállításáról hoztak törvényt, mellyel egyszer s mindenkorra lezárult a magyarországi parlamentarizmus történetében az obstrukció időszaka, amely több mint egy évtizeden át a parlamenti ellenzék kormányellenességének legfőbb fegyvere volt. Az obstrukció kétségtelenül megnehezítette ezalatt a hatalmon levő párt törvényalkotását, különösen a háborús felkészültség gátolta. 1912 májusáig azonban szinte kizárólagosan az uralkodó osztályok közötti ellentétek körére szűkült, nélkülözte ezért a szélesebb társadalmi befolyást. Nyugtalanította ugyan a kormányokat, az egyes vezető politikusok pozícióját is megingatta, hatalmukat azonban nem fenyegette. A kormány törvényjavaslataival szemben jelentkező ellenzéki obstrukció Tisza házelnökké választása után találkozott először a parlamenten kívüli polgári ellenzék harcával és a munkásmozgalommal. Az obstrukció végleges letörése ezért 1912 őszén nem csupán a parlamenti ellenzéki pártok hagyományos fegyverét semmisítette meg, hanem a munkásosztály kormány elleni politikai harcának kereteit is szűkítette. A kialakuló új helyzet mind a parlamenti képviselettel rendelkező ellenzék, mind a munkásosztály számára új feladatok, s új harci eszközök kialakítását írta volna elő. Annál is inkább, mert a Nemzeti Munkapárt az obstrukció kiiktatásával nem fejezte be a belpolitikai élet eddigi formáinak, szabályainak revízióját, ellenkezőleg, csupán teljes átrendezésének feltételeit kívánta megteremteni. Tisza az uralkodó osztályok politikusai közül elsőként ismerte fel a dualista rendszer bukásának fenyegető veszélyeit. E felismerésből fakadt konok makacssága, ezért szinte űzte, hajtotta a Nemzeti Munkapárt vezetőségét az egész belpolitikai rendszer átalakítására. Ezért vállalta a házelnökséget, majd később a miniszterelnökséget is, s ezért küldözgette lankadatlan buzgalommal memorandumait az uralkodónak és a Monarchia közös külügyminiszterének, Berchtoldnak. Félt a trónváltozástól, s még Ferenc József idejében, vele egyetértésben akarta megszilárdítani a Monarchia kül- és belpolitikai helyzetét. Ez a meggondolás siettette céljai megvalósításában. Az 1912 évi Balkán-háború eseményei, a munkásmozgalom erősödő új hullámai, az antimilitarista és a köztársasági szervezkedések, a monarchia külügyi politikájának erősödő bírálata, s a nemzetiségek, különösen a délszlávok önállósodási törekvései az uralkodó osztályok előtt is felvillantották a dualizmust fenyegető veszélyeket. A munkapárti kormány 1912. november 30-án beterjesztette a „csonka” parlamentbe a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről, s a hadi szolgáltatásokról szóló törvényjavaslatokat. A kivételes intézkedésekről 1912. december 9-én elfogadott törvény felhatalmazta a kormányt, hogy már a háború fenyegető veszélyeinek időszakában is alkalmazza a rendkívüli eszközöket. E törvény 9. §-a alapján a kormány megtilthatta új egyesületek alakítását, s betilthatta a különböző jellegű gyűléseket is. Előírta, hogy a kiadók még a megjelenés előtt kötelesek az ügyészséghez és rendőr- hatóságokhoz benyújtani a sajtótermékeket. A hadiszolgáltatásokról szóló törvény célja pedig a gazdasági élet militarizálása volt, s háború esetére a katonailag fontos üzemek katonai felügyelet alá helyezését rendelte el. A Balkán-háború idején, 1912 decemberére elkészült a kormány választójogi tervezete. A választójogi kérdés egy évtizede a belpolitikai érdeklődés homlokterében állt már, hiszen a századforduló után a szociáldemokrata párt mellett az ellenzéki pártok programjaikban is egyre jelentősebb szerepet kapott. Tisza a választójogi reform kapcsán nemcsak a magyarországi demográfiai, kuturális, szociális és nemzetiségi viszonyokat tanulmányozta, hanem cikkeket is írt az osztrák képviselőházról. Elsősorban az általános választójognak az osztrák pártviszonyokra gyakorolt hatása 277
