Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Pölöskei Ferenc: Nagy György és kora
I. A kiegyezés megítélése szinte évtizedeken keresztül a viták homlokterében állt. Már a kortársak körében is magasra csaptak körülötte a nézetkülönbségek, az eltérő felfogások, ellentétek. A dualizmus és az ellenforradalmi korszak vezetó'i és hivatalosnak tekinthető' történetírása piedesztálra emelte. Ellenzéke azonban — Kossuth, a szélsőbal, majd a századforduló utáni függetlenségi pártiak egy része, továbbá az 1918—19. évi forradalmak, majd a Komintern 1935. évi VII. kongresszusa, illetve a II. világháború kitörése után a kommunista ideológusok, a független, szabad, demokratikus magyar köztársaságért küzdve — természetesen politikai okok miatt is elvetették az Ausztriával megkötött, a közös, illetve a „közös érdekű” ügyeket magába foglaló 1867. évi kiegyezést. Lényegében ebbe a mederbe torkollott az 1950-es évek első felének történetszemlélete is, a történeti múltból előtérbe állítva a nemzeti, függetlenségi tendenciákat. Később ez esetben is az ellenkező véglet tört felszínre, ami — ha indítóokait és tartalmát tekintve nem is — végkövetkeztetésében a dualizmus hivatalos állásfoglalásához kanyarodott vissza. Az ipari fejlődést felgyorsító, ellentmondásoktól mentes államalakulatnak tekintette a Monarchiát. Az utóbbi évtizedek nyílt, érdemi szaktudományi vitái végül — legalábbis manapság úgy tűnik — általában megnyugtatóan tisztázták a korábban oly heves vitakérdéseket. A hosszú időt igénylő kiegyezési tárgyalások termékével, az Osztrák—Magyar Monarchiával kapcsolatosan kézenfekvő a nyugati, klasszikus polgári jogállamokkal történő összehasonlítás. Hiszen a kiegyezés lezárta Magyarországon a polgári forradalom korszakát, de nem oldotta meg annak több lényeges kérdését, mindenekelőtt az agrár-, a nemzeti és a nemzetiségi kérdést. E megkésve kialakult polgári állam- modell jellegére eleve rányomta bélyegét az 1848—1849. évi forradalom és szabadság- harc leverése, a polgári forradalom felülről való lezárása. A magyar birtokos nemesség és az osztrák burzsoázia kompromisszuma jórészt haladásellenes irányba tolta el a gazdasági, társadalmi, politikai élet jogi szabályozását. Különösen megmutatkozott ez a feudális eredetű és jellegű nagybirtokrendszer konzerválásában, a nemzetiségi kérdés rendezésében, a politikai szabadságjogok esetében, továbbá a királyi felségjogok kiterjedt rendszerében, s a közös kormányzat sajátos, az uralkodótól függő státusában. Ennek ellenére a kiegyezés nagy előrelépést jelentett az osztrák abszolutizmushoz képest, mivel több liberális jogintézményt átvett az 1848. évi államrendszerből. Megemlíthetjük itt a beligazgatás viszonylagos szabadságát, a 48-as házszabályok, a sajtótörvény életbe léptetését és a sajtóvétségekben az esküdtszék illetékességét. Ide sorolhatjuk az 1878. évi liberális jellegű büntető törvénykönyvet, a Csemegi-kódexet, az ipartörvényeket, amelyek nemcsak elősegítették a kapitalizmus fejlődését, hanem elismerték a munkásosztály sztrájkjogát is. 1867-ben, s főként utána a döntő kérdés abban állott, hogy a kiegyezésben rejlő ellentmondásnak melyik eleme az elsődleges, melyik a meghatározó? Az említett osztálykompromisszum-e, a maga jogi formáival, vagy a liberális jogintézmények? A dualizmus kori hatalmi-politikai folyamatok egyértelműen bizonyítják, hogy a liberális jogintézmények a 67-es osztályszövetség függvényét alkották. Ez az osztályszövetség volt tehát a meghatározó, s addig tűrte a 67-es liberalizmust, amíg magát a kompromisszumot nem veszélyeztette. Alkalmasint 1867-ben, majd utána — amikor kezdetét vette Európa-szerte a XIX. század utolsó harmadának nyugalmi periódusa — a liberalizmus nemcsak hogy nem fenyegette a kompromisszumot, ellenkezőleg: a magyarországi kapitalista fejlődés nélkülözhetetlen feltételét jelentette. A klasszikus nyugati polgári forradalmak radikálisan elsöpörték a feudalizmust, annak gazdasági, társadalmi rendszerét és politikai intézményeit. Lényegében egysé275
