Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)

Pölöskei Ferenc: Nagy György és kora

kapcsolódó köztársasági mozgalom, amely az első világháború előtti években élte ugyan virágkorát, de a hatósági terror ellenére továbbélt, sőt 1918. november 16-án, immár a meghatározó polgári demokratikus erők által győzedelmeskedett is. Majd az ellenforradalom viszonyai között is életrekelt, s csak a kegyetlen üldözés és Nagy György súlyos betegsége és halála után szorult vissza.

Joggal felmerülhet a kérdés: mi az oka annak, hogy ez a mozgalom és a nagy munkabírású, kivételes szervező készséggel és ragyogó szónoki erényekkel rendelkező Nagy György máig sem foglalhatta el méltó helyét a magyar nemzet panteonjában? Miért hallgatja el még a nevét is az 1918. évi polgári demokratikus forradalomról, illetve az ellenforradalmi rendszerrel szembeszegülőkről valló történeti irodalom jó része? Vagy 1918 előtt miért nem a teljes, a sokoldalú történelmi elemzés a meghatározó nála, miért dominálnak az ellentmondások még ma is. Voltak persze ilyenek, de vajon a progresszió melyik irányzata, árnyalata volt mentes ezektől? Ezért úgy vélem: az okok mélyebbre nyúlnak és mostanság értek meg a feltételei az első objektív, reális összegzés számára. Nem lesz számunkra könnyű, mint ahogyan a régi beidegződések, megszokott sémák más esetekben is vissza-visszatérnek, de átütő erejüket elvesztve komoly értékzavarokat már eleve nem jelentenek. Főként inkább a felszínes publicisztika terén jelentkeznek.

De vajon miért késett a történetírói megújulás folyamatában is, tehát az elmúlt évtizedekben Nagy György reális történeti helyének megjelölése? Sőt annak átfogó kísérlete is? Ennek döntő okát én abban látom, hogy programjának középpontjában a magyar köztársaság kivívása, tehát a kiegyezés radikális bírálata, elvetése állt. S miként a vegyes lakosságú nemzetiségi területeken nevelkedett polgárság és értelmiség gondolkodásában általában, a magyar nemzeti jelleg erősítésének szándéka — jól tudjuk ma már — a nemzeti türelmetlenség jegyei nála is fellelhetők. Olyan ellenzéki irányzat egyébként nem is létezett a korabeli Magyarországon, amelyik a magyar szupremácia elvét ne vallotta volna. Ám ott találjuk a programban az általános, egyenlő, titkos választójog, a progresszív adózás, földreform, a politikai szabadság- jogok biztosítása, önálló hadsereg, bank stb. demokratikus követeléseit is.

Hol rejlik tehát a „konfliktus” magva? Szerintem abban, hogy történetírásunk átütő erejű megújulása egybeesett a kiegyezési rendszer pozitív elemeinek egyoldalú, sőt kritikátlan értékelésével, újrafogalmazásával. Amikor előnyei, fényei kerültek gyakrabban előtérbe és árnyai, ellentmondásai alig-alig kerültek felszínre. Más szóval: a kiegyezés korábbi teljes elutasítását kimondva — vagy kimondatlanul egy ellenkező előjelű elfogultság váltotta fel. S ebbe igazán nem illeszkedett, nem illeszkedhetett a köztársasági mozgalom kiegyezésellenes tartalma, a korabeli szintű, illetve azt esetenként meghaladó demokratikus programjával sem.

A főkérdés tehát 1918-ig maga a kiegyezés, pontosabban az Osztrák—Magyar Monarchia értelmezésének mikéntje a köztársasági mozgalom és Nagy György történeti szerepének megítélésében. De neve összeforrt az 1918. évi polgári demokratikus forradalomban betöltött pozitív szerepével és kivételes bátorságával a Horthy-kor- szakban. Csak ezután vonható meg a mérleg. Az eredmény azonban aligha kétséges. Mert nem vitatható a dualizmuskori köztársasági mozgalom összességében előremutató szerepe, nem a polgári demokratikus forradalomban betöltött meghatározó szerepvállalása és aktivitása, és vajon ki vitathatja az ellenforradalommal való bátor szembeszállását.

Vegyük ezért sorra a Nagy György által tevékenyen átélt korszakokat. Az első a kiegyezés kiépítése és működése. A második a kiegyezési rendszer megmerevítése az 1910-es évek elején és az első világháború. A harmadik az 1918. évi polgári demokratikus forradalom. S végül a negyedik, az ellenforradalom korszaka.

274