Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Labádi Lajos: Szentes város közigazgatása 1849 és 1860 között
3. Néphangulat A szabadságharc végnapjaiban, valamint a bukást követő hónapokban a nép hangulatára az általános levertség, elkeseredettség, csalódottság volt a jellemző. Sokáig nem hitték, hogy a szabadságharc végleg elbukott, de az új hatóságok megjelenése, a megtorló intézkedések foganatosítása egyre nyilvánvalóbbá tették a szomorú valót. Az elkeseredettséget csak mélyítette a fegyveres harcok befejezése után fellépő általános pénz- és élelmiszerhiány, s az ebből következő ínség. A lakosság dermedt hallgatása aggodalommal töltötte el a berendezkedő új hatalom helyi képviselőit, akik szemtanúi voltak a nép lelki és anyagi elnyomorodásának. Az ezekben az időkben kelt hatósági jelentésekből árad a hatalomra jutottak bizonytalankodása, félelme. A polgári közigazgatás szervezésével megbízott Dobosy Lajos kormányzó alispán pl. nem titkolta, hogy a szervező tevékenysége során a lakosság támogatására egyáltalán nem számíthatott. Általánosságban megállapította, hogy a nép csendes, de nyugtalanító jelenség, hogy a „bujkálásból haza szállingózók a népet áll hírekkel ébresztgetik”.30 Egyik 1849. szeptember végén kelt jelentésében kijelentette, hogy a nép indulatát a katonai hatalom ugyan elnyomta, de „rejtve élő szikrája gyúlékony anyag hozzájárulásával hirtelen lángra gerjedhet”. Megítélése szerint ilyen gyúlékony anyagot szolgáltathat a „keresetmód csökkenése, az élelmiszerek megfogyása és a pénzhiány”. Figyelmeztette feletteseit, hogy „népünk szilaj vad természete igen fogékony ezen gyúlékony anyagokhoz”. A felsőbb hatóságok is érzékelték a nép körében uralkodó feszült légkört. Helyzetmegítélésük szerint „a kárhozatos zavargásokkal felidézett felforgatás utó ingásai még most is érzékelhetők”.31 E megállapítást igazolni látszik az az eset is, mely 1849 novemberében izgalomba hozta a szentesi polgárokat. A járókelők fényes nappal egy szentesi asszonyra lettek figyelmesek, aki az utcán haladva egy pecsétes írást lobogtatott a kezében, s hangos szóval szidalmazta a „pecsovics kutya urakat”, fennhangon hirdetve Kossuth vissza- jövetelét. A kezében tartott írásról azt állította, hogy az Kossuth Lajos levele, ő maga pedig Kossuth küldötte. A pillanatok alatt összesereglett sokaság ámulva hallgatta a vakmerő szavakat. A helyszínre érkező Basa József főszolgabíró láttán a felbőszült asszony még erőteljesebb szidalmakkal illette a császári hivatalnokokat, azt hangoztatva, hogy a hazatérő Kossuth úgyis felakasztatja valamennyit. A főszolgabíró nyomban lefogatta a hangoskodó asszonyt, s a városi tömlöcbe záratta. A vizsgálat során kiderült, hogy semmiféle Kossuth levél nem volt a lefogottnál. Ennek ellenére a lázítás számban menő rendbontásért a főszolgabíró megkorbácsoltatta az eszelős asszonyt.32 A Kossuth-várás más formákban is megmutatkozott. A hatósági jelentésekből kitűnik, hogy a szigorú rendelkezések ellenére sokan még mindég nem szolgáltatták be a Kossuth-féle bankjegyeket, átmenetinek tartva Kossuth távozását. A császári hatóságok ezt az illúziót a bankjegyek nyilvános elégetésével igyekeztek szétoszlatni. A későbbiek során kiderült, hogy nem sok eredménnyel.33 A felsőbb utasításra készült hangulatjelentések a kezdeti időben viszonylag hű képet adtak a térségben uralkodó közhangulatról. Basa főszolgabíró 1850 januárjában írt jelentéséből megismerhetők mindazok a gondok és problémák, melyek a népet leginkább foglalkoztatták. Általánosságban megállapította, hogy „kerületemben a nép 30 CsmL (SzF) 23, 39/1849. Megyefőnöki ir. 31 CsmL (SzF) 156, 377/1849. Megyefőnöki ir. 32 CsmL (SzF) 6313/1851. Megyefőnöki ir. 33 CsmL (SzF) 812/1849. Szolgabírói ir. 207
