Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)

Habermann Gusztáv: A szegedi fősóhivatal és személyzete (1790–1848)

Zsígmond király alatt (1387—1437) jelentős változások következtek be a sóadminisztrációban. Említenek egy 1393-ban kibocsátott királyi rendeletet, amely a kamarák ügyvitelét érintette volna. Mindenesetre bizonyos, hogy 1397. november 1-jén megjelent egy olyan királyi rendelet, amely a sóforgalmazást új alapokra helyezte. E rendeletek szerint az országot három részre osztották, ezek egyike volt az úgynevezett tiszai kerület és ennek sóközpontja a szegedi kamara lett.60 Körülbelül ebben az időben állították Scolari Fülöpöt alias Ozorai Pipót a királyi sókamarák élére igazgatóként, míg az erdélyi sókamara vezetője Verebi Péter erdélyi vajda lett. Már itt látszik bizonyos összefonódás közigazgatási és a kamarai tisztségek között. A nem egészen világos rendelkezés, olyan magyarázatot is megenged, mintha az egyes kamarák külön-külön igazgatás alatt állottak volna, de ez inkább talán a központi igazgatás dezorganizáltságára vezethető vissza.

1428—29-ben — mint tudjuk — a szegedi kamara élén Várdai Miklós állt, aki egyben Csongrád megyének is ispánja volt, és itt megint szembetűnő a közigazgatási és a kamarai igazgatás összefonódása. 1435-ben Tallóci Matkó került a szegedi kamara élére, akit egyébként különböző közmegbízatásai keretében végzendő munkálatoknál fivére Tallóci Frankó támogatott.61 Ebben a korszakban is — a pénz melett — a só volt országos viszonylatban fizetési eszköz. Főleg az alatt az idő alatt, amíg a sókamarák felett Ozorai Pipo gyakorolt felügyeletet, azok nevezett hanyagsága miatt erősen leromlottak és leromlottak a különböző magyar bányák is, közöttük a sóbányák. Ez természetesen azok jövedelmének és így különösen a sójövedelemnek is gyors és jelentős hanyatlását eredményezte.

Később I. Mátyás (1458—1490) fontos feladatának tekintette az elhanyagolt bányák felerősítését, jó karba helyzését és jövedelmezősége fokozását. Ennek lett az eredménye az, hogy az évi sójövedelem összege elérte a százezer forintot.62

Kutatóink feltártak egy szegedi emléket II. Ulászló korából. Az akkori királyi kincstartó Bornemissza János utasításáról van szó, amelyet Herendi Miklós és András szegedi sókamarásokhoz intézett egy kifizetés dolgában és ezzel e kornak két szegedi sóhivatali főnökének nevéről értesültünk.

A sóbányászat és kereskedelem további fellendítését célozta II. Lajosnak az 1521. február 17-én kiadott statútuma is.63 Hogy ebben az időben mi volt a helyzet Szegeden, arról az 1522. évi július havi egyházi tizedlajstrom tájékoztat bennünket. Ebből rekonstruálható, hogy ez időben Szegeden, Felsővároson egy harminc házból álló utca viselte a Sóhordó nevet. Ez az utca vezetett rá a sópajtákra és nevét nyilvánvalóan a rajta közlekedő sószállító munkásoktól kapta. Talán nem alaptalan annak feltételezése, hogy az utca és annak neve már jóval korábbi keletű, hiszen mint láttuk, már a dömösi alapítólevélben szerepeltek a Szegedről sót szállító sártói sóhordók.

Központosítás

A különböző bányakamarák (érc-, só-) és kamarai hivatalok (sóhivatalok, sófő- hivatalok, sóraktárak stb.) adminisztrációjának megszervezése, azok irányítása, személyzetük kinevezése, vagyonállaguk nyilvántartása, mindennek finanszírozása eddig is nagy gondot okozott az uralkodóknak. E feladatokat részben sajátmaguk, részben

60 Petro vies István 401. p.

61 Mályusz Elemér: Kulcsár Péter in: Szeged története (monogr.) I. k. 431. p.; Érszegi Géza 18/19—21. p/szám; Reizner János: Szeged története I. k. 34—35. p.

62 Hóman Bálint: Magyar történet II. k. 525, 629; Thallóczy Lajos.

63 Iványi Béla: Statútum és Sóbányakamara.

115