Tanulmányok Csongrád megye történetéből 13. (Szeged, 1988)
Dóka Klára: A dél-alföldi iparosság struktúraváltása a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korában (1828–1870)
DÓKA KLÁRA A DÉL-ALFÖLDI IPAROSSÁG STRUKTÚRAVÁLTÁSA A FEUDALIZMUSBÓL A KAPITALIZMUSBA VALÓ ÁTMENET KORÁBAN (1828—1870) Bevezetés A 18. század végétől az 1870-es évekig tartó időszak Magyarországon a feudalizmus megszűnésének, a kapitalizmus kialakulásának korszaka volt, amikor a gazdasági fejlődés mellett jelentős változások következtek be társadalmi vonatkozásban is: a feudalizmuskori osztályok felbomlásával végbement a társadalmi átrétegződés, amelynek során a kapitalista struktúra két alapvető osztálya, a tőkések és bérmunkások rétege kialakult. A munkásság Magyarországon a tárgyalt időszakban több társadalmi réteg összeolvadásából jött létre. Gerincét a szakképzettséggel rendelkezők alkották, akik korábban más mesterek műhelyeiben, vagy önálló kézművesként dolgoztak, de egzisztenciájukat elvesztették. Az 1848 előtti időszakban az iparosréteg önmagából kapta a legtöbb utánpótlást, viszonylag kisebb szerepet játszott a külföldről történő beköltözés, és csekély jelentőségű volt az átlépés a mezőgazdaság szférájából is. A jobbágyfelszabadítás után azonban a falvakban feleslegessé vált paraszti réteg tömegesen keresett munkát az iparban, vált a kézműipar és az egyre erősödő gyáripar tartalékává. A polgári forradalom előtt a kézművesek alapvető rétegét a műhellyel rendelkező, önálló mesterek alkották, akik a 18. század végén, 19. század elején a szabad királyi városokban általában több, a mezővárosokban és falvakban létszámuknál jóval kevesebb legényt foglalkoztattak. A felvásárló kereskedők számára dolgozók rétege — mint látni fogjuk — az ország egyes vidékein kialakult és megerősödött, megfelelő koncentrálódás híján azonban nem válhatott a tőkés ipari termelés alapjává. A 18. század végén alakuló manufaktúrák, később a gyárak tulajdonosai zömmel a kézműveslegények munkájára támaszkodtak, illetőleg külföldi szakembereket és helyi napszámosokat szegődtettek, a munkaerőellátottság azonban rendkívül bizonytalan volt. Az önálló mesterjogra törekvő legények a gyári munkát átmenetnek, a vándoridő egy részének tekintették. Az ipari fejlődést a lakosság növekedése, a belső piac kialakulása mozdította előre. 1785-ben az ország lakossága 8 542 612 fő, 1828-ban — Erdéllyel és Horvátországgal együtt — 11 495 356 fő, 1846-ban 12 039 399 fő volt. Az ipar a 19. század közepéig zömmel céhes keretben, kézműiparként működött. 1785-ben 30 921, 1815-ben 88 422, 1828-ban — Horvátországgal együtt — 94 553, 1839-ben 117 156, 1846-ban 233 324 önálló kézműves dolgozott Magyarország területén. Az adatokból látszik, hogy az iparosok száma gyorsabban emelkedett, mint a lakosságé, de így sem ért el túl magas színvonalat. 1785-ben minden 276, 1828-ban minden 91., 1846-ban minden 61. lakosra jutott egy önálló iparűző.1 1784—1786-ban 58 manufaktúra működött az országban, köztük 19 üveg és majolika, 16 textil, 7 vas- és fémipari, 5 papíripari, 4 vegyi, 3 ruhaipari, 2—2 élelmi1 Mérei Gyula: Magyar iparfejlődés 1790—1848. Bp. 1951. 77—85. 199
