Tanulmányok Csongrád megye történetéből 13. (Szeged, 1988)

Dóka Klára: A dél-alföldi iparosság struktúraváltása a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korában (1828–1870)

szeripari üzem. A 18—19. század fordulóján, a napóleoni háborúk idején megnövekedett a fegyverek iránti kereslet, ami a vasipar fellendülését eredményezte, és nőtt a textilüzemek száma is, fó'ként a nagybirtokokon. Sajátos módja volt a gyáralapításnak a céhes üzemek fejlesztése a termelőkapacitás növelésével és egyre több legény alkalmazásával. Ilyen üzemek főleg a nagy szakképzettséget igénylő területeken (pl. kalap, bőr, kocsigyártás) alakultak. 1825-ben — bizonyos visszaesés után — 89 gyárat írtak össze az országban (a vashámorok kivételével), köztük 15 textil, 20 üveg,

12 kártya, 8 kőedény-készítő üzemet.2 A polgári forradalom előtti évtizedekben a fejlődés meggyorsult. A legtöbb gyáralapító a kereskedőtőkések közül került ki, akik a forgalomban felhalmozott tőkéjüket főleg a kisebb szakképzettséget igénylő élelmiszeripari vállalkozásokba (malom, szesz, olajgyártás) fektették. 1845-ben a vasipari és bányaüzemekkel együtt Magyarországon 548, Erdélyben 295, a Határőr- vidéken 32 gyár volt. Köztük 141 textil, 64 szesz, 142 vegyipari üzem.3

Az ipar struktúrájának megfelelően a kézműveslegények zömmel mestereik mellett dolgoztak. A 18. század végén, 19. század elején — országos átlagban — két mesterre egy-egy legény vagy inas jutott. A legfejlettebb városokban a műhelyekben egy mester mellett két legény volt, a mezővárosokban egy legény volt az átlag, míg a falusi és mezővárosi mesterek csak kivételes esetben alkalmaztak segédeket. Az 1777- es lélekösszeírás szerint a szabad királyi városban 13 934 mester mellett 12 316 legényt, 4671 inast találtak.4

1828-ban kb. 40 000 kézműveslegény és inas kapott munkát a mestereknél, ezen kívül a gyárak és manufaktúrák tulajdonosai — az idézett hiányos összeírás szerint — mintegy félszáz letelepedett munkást foglalkoztattak. A bányákban, vashámorokban dolgozók száma kb. 22 000 fő volt.5 1846-ban Fényes Elek a manufaktúrákban, hámorokban, bányákban stb. alkalmazottakat 23 400-ra, a kézműveslegényeket és inasokat 78 000 főre becsülte. Az önálló mesterek száma ekkor 233 324 volt.6 Bár a statisztikákban sok a bizonytalanság, megfigyelhető, hogy az önálló kézművesek száma nagyobb mértékben nőtt, mint a legényeké. Ennek az az oka, hogy e növekedés elsősorban a mezővárosokban és falvakban ment végbe, ahol az önálló mestereknek kevéssé volt lehetőségük legények alkalmazására.

A kézműipar struktúrájában döntő változást a polgári forradalom utáni fejlődés hozott. A technikai vívmányok bevezetésével a korábban kézierőre berendezett manufaktúrák korszerű gyárakká nőttek át, amelyek tulajdonosai a feudális kötöttségek megszűnésével elegendő munkaerőhöz, a hitelviszonyok javulásával megfelelő tőkéhez jutottak. A külső piacot a környező országok biztosították. Az osztrák tartományokban kibontakozó ipari forradalom miatt nőtt a kereslet a magyarországi vastermelés iránt, és jó volt a felvevőpiac a mezőgazdasági termékekre is.

A szűkebb Magyarország lakossága 1857-ben (a Vajdaságot és a Bánátot is leszámítva) 8 125 785 fő, az egész országé (Erdéllyel és Horvátországgal együtt)

13 768 513 fő volt, az ipari munkásság létszáma pedig 133 292-re, illetve 182 337-re nőtt. (Az önálló iparosok száma 159 439 illetve 234 633 volt.) 1870-re a lakosság a szűkebb országterületen 11 188 502 főt, Erdéllyel, Horvátországgal együtt 15 505 455

a Magyar Országos Levéltár (OL) C 64. (Helytartótanács, Departamentum Commerciale) 1825—18—28.

3 Hetilap, 1845. 35. sz. 548—551.

4 Dányi Dezső: Az 1777. évi lelkek összeírása. Történeti Statisztikai Évkönyv, 1960.167—193. 8 Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története Magyarországon a három utolsó század

alatt. Buda, 1840. 285—298.

6 Magyarország története (5. köt.) 1790—1848. Bp. 1980. 374.

200