Tanulmányok Csongrád megye történetéből 13. (Szeged, 1988)
Szőcs Sebestyén: Szeged város követei az 1832–36. évi országgyűlésen
Lengyel Pál és társai április 30-ára készítették el jelentésüket, s azt a tanács a május 9-i ülésén tárgyalta. A jelentés írói annak megállapításával kezdték beszámolójukat, hogy a város privilégiumlevelei semmiféle olyan utalást nem tartalmaznak, amely választ adna arra a kérdésre, hogy a város melyik vezető testületét illeti a követválasztás és a követutasítások készítésének joga. Ezzel szemben „Törvényeink értelmében is bizonyos, hogy az Ország Gyűlésére való megjelenés, következőleg, valamint a Követ választás, úgy az utasítások adása is közönséges, s az egész Nemes Várost illető Igaz”. Ezt a jogot eddig az egész város nevében egyedül a tanács gyakorolta, s arra vonatkozóan a választott község soha a legkisebb befolyással sem rendelkezett. Ezt véve alapul a tanácsot ettől a jogától megfosztani semmilyen körülmények között sem lehet. A tanács egyébként mind az ország, mind a város érdekeit mindenkor a legmesszebbmenőkig szem előtt tartotta és tartja; ám mindezek ellenére is szükséges volna a választott község kívánságát figyelembe venni. Ismeretesek azok az indokok, amelyekre hivatkozva „a Városi követek szavazási jogaikban tsak nem végképp le- nyomattattak”. Az országgyűlésen így „az egész Város boldogsága, Jussai és kiváltságai” kerültek végveszélybe; ugyanakkor a választott község tagjai is esküt tettek a város jogainak és privilégiumainak fenntartására, s márcsak emiatt sincs semmi veszély abban, ha kérésük teljesül. Igaz, a tanács jogai ilymódon óhatatlanul csorbulnak, de nem szabad elfeledni, hogy ha a tanács hajlandónak mutatkozik jogai megosztására, ez által „egy szebb tzél, tudniillik a nyilvánosság s közboldogságnak legerősebb rugója, a közbizodalom ébrednék fel”. S ez már csak azért is hasznos lenne, mert a tanács így „szorosabban magához tsatolandja a nép szeretetét”, s ez csak növelné az erőt, amely feltétlenül szükséges „mind azon veszélyeknek vissza toriás ára, mellyek főképp a mostani időszakban minden Városokat fenyegetni láttzatnak”.58 A tanács ezt az érzelmekre is kétségkívül hatni akaró, ám gondolatilag is jól megalapozott és okosan érvelő véleményt elfogadta, s bár éreztette, hogy kegyet gyakorol, kimondta: „eddigi igazát, mellynél fogva az Ország Gyűlési Követek Utasítások ki adásában mindenkoron élt, örömmel meg osztya és annak idején az e tzélra ki nevezendő küldöttséghez alkalmaztatandó Küldötteinek kirendelése végett azon Ns V. Község felszóllíttatand”.59 A választott község május 30-i ülésen vette tudomásul a tanács határozatát, s Béró János szónok elnöklete alatt kiküldte választmányát, melynek tagjai Körössy József és Baumfeind Ferdinánd szeniorok, Kárász Benjámin, Bánhidy József, Szabó László, Jéger Emánuel, Maróthy József, Fadgyas Pál, Temesváry Antal, Barkányi Ferenc és Gábriel János albirók, valamint Trentsényi Ferenc, Gőcz János, Schaffer Ádám, Tóth János és Egressy Péter választott polgárok lettek.60 A tanács a június 13-i ülésén foglalkozott a választott község vonatkozó jelentésével, s ekkor úgy döntött, hogy a választott község intézkedésének következtében „a Tisza és Duna Folyói között e Város javára húzandó Csatornya eránt szükséges Javallat ki munkállására e Tanáts részéről Szluha Ferentz Tanátsbéli, vagy ha Ő Urasági bármi okból akadályoztattna, Lengyel Pál Tanátsbéli Úr Elnöksége alatt Tary Pál Tanátsbéli, Petrovics István Fő Jegyző, Aigner Imre B. Fő Jegyző és Aigner Ferdinánd Tiszti All Ügyész Urak ki neveztettnek”.61 A Duna—Tisza csatorna kérdésével a későbbiekben még részletesen foglalkozunk; itt arra az óhatatlanul felmerülő kérdésre kellene megtalálni a választ, hogy vajon mi késztethette a tanácsot határozatának ilyetén módon való megfogalmazására. 68 68 CsmL Tanácsi iratok 1833: 1959. 58 Uo. 60 CsmL Vál. község jkv. 1834: 149. 81 CsmL Tanácsi jkv. 1834: 1959. 134
