Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 11. (Szeged, 1987)
IV. A fegyveres harc 1848 nyarán
kormány márciusban nem hozott tételes törvényt a nemzetiségi jogokról. A magyar liberálisok sehogy sem akarták belátni, hogy törekvéseik sikereit a nem-magyarok elégedetlensége éppúgy veszélyeztetheti, ahogy a jobbágyfelszabadítás elmaradása esetén netán a jobbágytömegek elégedetlensége veszélyeztethette volna. Bár a magyar kormány bizonyos — kulturális és egyházi jellegű — engedményekre hajlandónak mutatkozott, de a nemzetiségek politikai nemzetként való elismerésétől mereven elzárkózott. Bizony roppant nehéz volt annak belátásához eljutni, hogy az együtt éló' nemzetiségek és a szomszéd népek nemzeti öntudatra ébredése, végül is önálló nemzeti államok alakítására irányuló törekvése a társadalmi—gazdasági fejlődésnek éppen olyan törvényszerű és objektív, előremutató része, követelménye, mint a magyar nemzeti öntudatosulás folyamata. A magyar kormány arra az álláspontra helyezkedett, hogy Magyarországon csak egy politikailag teljes nemzet van —, a magyar, s elutasította a jogos nemzetiségi törekvéseket. A nemzetiségi mozgalmak iránti szűkkeblűség azonban nemcsak a magyar liberálisok, hanem a magyar forradalmi baloldal eljárását is jellemezte.4 így alakult ki a szerb—magyar ellentét 1848 márciusában, pedig a pesti szerb követelések tárgyalási alapul szolgálhattak volna a megegyezéshez. Ezeket a követeléseket azután nagyjából rnagáévá tette, és ugyancsak petícióba foglalta a délvidéki szerbek március 27-én Újvidéken lezajlott gyűlése is. Ebben a szerbek elismerik a magyar nyelv és nemzetiség elsőbbségét Magyarország „összes külálladalmi és közhazai viszonyaiban”, ellenben kérik, hogy az ő nemzetiségük is elismertessék, nyelvük szabad használata összes ügyeikben és tanácskozásaikban, továbbá az egyházi nyelv és egyházi szolgálatukban törvényesen elismertessék. A petíció világosan kimondta, hogy a feudális viszonyokat a határőrvidéken is fel kell számolni, és a jobbágyokhoz hasonlóan a határőröket is földjeik teljes tulajdonosaivá kell tenni. Ugyanakkor viszont nem ismételte meg a pesti petícióból azt a kívánságot, hogy az évenként rendezendő szerb nemzeti kongresszusok kérelmeiket — az országgyűlés és a kormány mellőzésével — közvetlenül az uralkodó elé terjeszthessék.5 A magyar kormány azonban a szerbek kívánságainak kielégítésével nem használta ki idejében a szerb nemzeti mozgalom megegyezési kísérleteit. Ez megkönnyítette az osztrákbarát elemek felülkerekedését. A szerb mozgalom egyre szélsőségesebb irányban fejlődött, „...a szerbek között megelégedés s az akkoron oly jogosan várhatott honszeretet jelei helyett borús mozgalmak tünedeztek fel — írja Vukovics Sebő emlékirataiban —, s előbb egyes durva kihágásokká, majd rövid időn véres és kegyetlen néplázadássá fajultak el.”6 Áprilisban és májusban a horvátok és a szászok mellett a szerbek és az erdélyi románok mozgalma is a reakció irányába fejlődött. Hogy a márciusi biztató kezdet után az események ennyire elfajultak, abban több kényszerítő körülmény játszott közre. A magyar liberálisok nem ismerték el a nemzetiségek önálló nemzeti létezését és nem biztosították anyanyelvűk teljes egyenjogúságát a magyarral. A magyar politika kiemelkedő egyéniségei úgy vélték, hogy a szabadságot jelentő márciusi törvények a haza minden polgárának meghozták a felszabadulást. Ezzel szemben el kell némulnia a nemzetiség jelszavának. Kossuth több ízben is igen határozottan kinyilvánította ebbeli meggyőződését.7 A jobbágyfelszabadítás a nemzetiségi jobbágyságot is szabad paraszttá tette, s így érdekeltté a magyar forradalom ügyében. De amikor 1848 nyarán a jobbágyfelszabadítás korlátozottsága folytán a jobbágy és nemes ellentéte újból felszínre tört, az ellentét nemzetiségi területen nemzeti tartalommal telítődött. Ä nemzetiségi mozgalmak nagyrészt a parasztokra építettek, arra a parasztságra, amely minden további lépését attól tette függővé, hogy a volt jobbágyok sérelmeinek orvoslása med46
