Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 11. (Szeged, 1987)
III. A város csatlakozása az 1848-as márciusi forradalomhoz
hallgatósága a sajtótörvény-javaslat felolvasása közben zajosan követelte, hogy a javaslatot a Szabadság téren égessék el. Bár a közgyűlés Vasvári Pál és Nyáry Pál tanácsára elállt ettől, de a pesti nép, az ifjúság „privatim” mégis ünnepélyesen elégette a Városház téren Szemere törvényét.45 A Szemere által kidolgozott sajtótörvény-javaslat akkora visszatetszést szült Szegeden is, hogy azt meg akarták égetni, de a miniszterelnök személye iránt érzett tiszteletből eltekintettek ettől abban a reményben, hogy azt módosítani fogják.46 „Az 1848-iki törvények — Pulszky Ferenc szerint — az akkori nemzedék minden aspirációinak kifejezése; azon politikai eszmék, melyeket Széchenyi, Eötvös, Kossuth a sajtó útján, Kölcsey, Deák és barátai a megye- s országgyűlésein évek óta kifejtettek.”47 A szegedi népgyűlések sorra üdvözölték az országgyűlés tábláit, a kormányt, az uralkodót és az új rendszer előkészítőit és vezetőit, biztosítva őket támogatásukról. Az állandó választmány a reformkor és a márciusi forradalom kimagasló vezetőinek, Wesselényi Miklósnak, Klauzál Gábornak, Deák Ferencnek üdvözlő levelet írt, és emléküket több utcának átkeresztelésében is megörökítette. így az akkor Fő- vagy „nagy piac”-nak nevezett — a mai Széchenyi tér — Szabadság tér lett, az Oskola utca Kossuth utca, a Szegfű utca Szemere utca, a Pacsirta utca Deák Ferenc utca. A Kápolna tér Wesselényi sor nevet kapott. Volt ezenkívül — pontosan nem azonosítható helyen — Széchenyi, Eötvös és Szentkirályi utca is.48 „...e kép örökitendjük még — írja Boross József Szegedről április 16-án — Vörösmarty, Táncsics, Petőfi hazafiak neveit is”.49 Deák Ferencet, Mészáros Lázárt, Bezerédy Istvánt, Szentkirályi Móricot, Szemere Bertalant, gróf Batthyány Lajost, herceg Esterházy Pált, báró Wesselényi Miklóst és báró Eötvös Józsefet azzal is megtisztelték, hogy felvették a város díszpolgárai sorába.50 A szegedi népgyűlésről március végén azt jelentették a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány elnökének, Klauzál Gábornak, hogy „e városban a mozgalom kezdeteitül mai napi estveli órákig a kellő rend és csend legkevésbé sem háboríttatott meg”.51 Az eddig is fennálló egyenruhás polgári őrseregen kívül március 27-én több mint 700 önkéntes vigyázott a városban „a csend, rend, személy és vagyonbeli bátorság” fenntartására.52 De Szabó Richárd helybeli káplán április 2-i prédikációjában ugyancsak a rendre és a törvények tiszteletére, s az elöljárók iránti engedelmességre hívta fel hívei figyelmét: „Tartsátok továbbá tiszteletben a rendet és a még fennálló törvényeket... Rend s törvények nélkül a polgári társaság egy pillanatig sem állhat fent, mert hol ezek megszűntek, s mindenki önkénye s felbőszült indulata lázas rohamait követheti, ott megnyílik az örvénysír, melly lenyeli a nemzetet...A vagyon- s személynek megtámadása, a rendnek felforgatása, a közcsendnek felzavarása és a törvények megsértése a józanul értelmezett szabadságnak határán túl esnek”.53 Sokan attól féltek, hogy ismét bekövetkezik az az idő, mint 1811-ben és 1816- ban, amikor a pénz értéke devalválódik. Ezért felújult „a kétség és a gyanú a papírpénzek iránt”. A nép ezrével ostromolta a beváltókat, hogy „gyanús” értékűnek vélt bankjegyeitől megszabaduljon. A budai kincstári főfizető hivatal gyorsfutárt menesztett a bécsi Nemzeti Bankhoz, így csakhamar 500 ezer pengő forintnyi ezüst érkezett. Ezzel az intézkedéssel sikerült némileg elodázni a már hetek óta kísértő pénzkrízist. Lengyel Pál, Szeged város főbírója, 100 ezer pengő forint értékű ezüstpénz küldését kérte.64 Az április 4-i közgyűlésen a március 29-i beszámolót hallgatták meg.55 Itt értesült Szeged város közönsége az ellenforradalom március végi első támadó kísérletéről. A bécsi udvar Magyarország függetlenségét szerette volna a központi kormányzat 36
