Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 11. (Szeged, 1987)

I. Szeged város gazdasági és társadalmi fejlődése (1790–1848)

„Hogy Szeged városába semmi oly különös és rendbe szedett fabrikák nem légyenek, a melyek a maguk készítményeiket nagyba (all grosso) árulnák vagy eladnák, hanem csak oly mesteremberek találtatnak, akik a maguk tanult mesterségeiket tsekély erővel és azon módon űzik, mint a városokban lévő mesteremberek.”42

Az 1848 előtti évtizedekben Szeged a mesterségek számát tekintve a korabeli magyar városok közt a 12. helyet foglalta el. A sorban Pest, Buda, Pozsony, Temesvár, Sopron, Székesfehérvár, Pécs, Győr, Debrecen, Kassa és Újvidék előzte meg.43

A szegénységgel küszködő Rókus népe céhbeli képesítéshez nem kötött új virágzó iparágakat teremtett. Ilyen iparágak voltak: a szappanfőzés, a lúgöntés. A szappanfőzés és szódafőzés, valamint a gyékényszövés termékei más országrészekben, sőt külföldön is vevőre találtak. A 19. század végefelé föllendülő kukoricatermelés nyomában pedig a disznóhízlalás, a húsipar vált a Rókus egyik nevezetes foglalkozásává.44

Népi ipar volt Szegeden a paprikatörés, a tarhonyakészítés, kenyérsütés és szappanfőzés, — a szegedi asszonyok készítményei. A házilag történt szappanfőzés, és a tápéi gyékényszövés termékeit vállalkozók szedték össze és értékesítették.45

Az ún. szabad iparágak közé tartoztak a halászok és hajókészítők, kiket a köznép mai napig „fisér” és „super” néven emleget.48 Szeged a 18. század második felétől majd száz esztendőn át egészen a folyószabályozásokig hazánk legjelentékenyebb halkereskedelmi központja. Még az 1840-es években is öt-hat ezer mázsa halat árultak a város piacán, s kétszer annyi száraz hal került hordókban és bálákban összekötözve a délvidéki szerb és román falvakba, sőt Havasalföldre is. „Százezer mázsára ment — írja a szemtanú Kováts István önéletrajzában —, amit magába Erdélybe szállítottak, mert a szegediek nemcsak a halfogáshoz, hanem annak földolgozásához is értettek. Jól tudták tisztítani, hasítani, szárítani, füstölni, gyékénnyel csomagolni, úgy hogy a szegedi száraz halat évekig el lehetett tartani. Amint öreganyánk beszélte, számtalan külföldi kereskedő jött és itt nagy bevásárlásokat tett halból és halzsírból... Még e század elején egészen 1855-ig nem kevesebb, mint 4000 ember volt, aki halfogással, annak feldolgozásával vagy kereskedésével foglalkozott. Azt lehet mondani hogy majd az egész Felsőváros”.47

A „fisér” néven emlegetett halászati vállalkozók jómódú, sokszor német származású szegedi polgárok voltak, akik a város környékén levő ereket, fokokat, tavakat, de magának a Tiszának is egy részét a szomszédos birtokosoktól bérbe vették, és bizonyos hányadából fogadott szegény sorsú halászokkal halásztatták.48

Több ezer embernek nyújtott munkaheletőséget Szegeden a faragóság. 1812-ben 267, 1830-ban 515, 1844-ben 530, 1848-ban 800 hajóács: mester, legény és inas dolgozott a városban.49 De a faragók készítették a száraz, a vízimalmokat is, nemcsak itt helyben, hanem a legtávolabbi vidékekre is. Évenként hét-nyolc vízimalom készült a Felső- és Alsó-Tisza, valamint a Duna, Száva és Maros partjain fekvő városok számára. Egyszersmind építők is voltak; ők építették a köznép csinos házait. Egy följegyzés szerint ezek a faragók, „a kik noha sem a rajzolást nem tanulják, sem az írást közönségesen nem esmérik, mégis úgy alkalmatosabb és legarányosabb hajókat készítenek”.50

A vízimolnárságot a 19. század első felében ugyancsak a helyi gabonakereskedelem fejlesztette naggyá. Szeged a múlt század folyamán hosszú ideig az ország egyik legfontosabb gabonapiaca. A gabona egy részét itt helyben meg is őrölték, és lisztként értékesítették. Vedres István szerint 1791-ben már 71 vízimalom őrölt a Tiszán (ezen kívül volt még 21 szárazmalom).51 Vízimalom a Tiszán a város alatt — főleg a felsővárosi Sárgánál, Alsóvároson meg a Boszorkány-szigetnél — 87 működött az 1848—49-es szabadságharc idején.52 A 19. század közepén 30—40száraz12