Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 11. (Szeged, 1987)

I. Szeged város gazdasági és társadalmi fejlődése (1790–1848)

A szegedi szállások fejlődését sajátosan színezte a szőlőhegyek kialakulása; serkentették az építkezést, és az oda való kiköltözést. A szőlőföld megmunkálása ugyanis hosszabb időre a szállástanyához kötötte a családot. A szőlő, gyümölcs termesztése egyúttal a helyben lakást, a belterjes tanyai gazdálkodás kezdetét is jelentette. Tavasszal és nyári időszakban a lakosság nagy része — főleg az alsóvárosi részen — kint lakott. De a városi ház, mint állandó lakhely és gazdasági központ, valamint a tanya, mint üzemhely továbbra is zárt egységet alkotott.

Szeged határában az 1840-es évekre egy kiépült, néhol a későbbi telepsűrűséget megközelítő tanyarendszer alakult ki. 1850-ben a város népességének 25 százaléka élt tanyán.32

A tanyavilág kibontakozása következtében született meg a szegedi homok virágzó szőlő- és gyümölcskultúrája. A szállásföldek kaszálásra és szántásra alkalmatlan térségein a 18. század közepén megjelentek a szállási vagy másként homoki szőlők. A szőlők magántulajdonban voltak, s kezdettől fogva szabad adásvétel tárgyát képezték. A szőlőföldek az 1840-es években már 14 ezer holdat tettek ki Szeged határában.33

A homoki szőlőkultúra föllendülésével a gyümölcstermelés is nekilendült. Amíg korábban a városiak arról panaszkodtak, hogy „valamire való gyümölcsöt, mely itten termett volna, a piacon soha látni nem lehetett”, nem sokkal később Szeged piaca — Dugonics András szerint — „termékenyebb esztendőben a kellemetesebb s ritkább gyümölcsök mindenféle nemeivel Olaszországot inkább, mint az Alföldet ábrázolja”.34

Összegezésként megállapíthatjuk, hogy a szegedi határ használatában a legnagyobb változást éppen a szőlőterületek kiterjedése jelentette. Emellett fontosnak tartjuk a szántógazdálkodás térhódítását, hiszen 1848-ig a 75 186 kát. hold nagyságú kaszálóövezet egynegyedét földműveléssel hasznosították. A kertgazdálkodás (szőlő- és gyümölcstermesztés) és a szántóföldi növénytermesztés együttesen, egymást kiegészítve adta meg Szeged tanyás gazdálkodásának sajátos arculatát.35

A mezőgazdaság tőkés irányba tartó fejlődésével a 18. század végétől a 19. század közepéig eltelt évtizedekben együtt járt az ipari fellendülés is. Szegeden a mező- gazdaság uralkodó jellegéből következett, hogy az ipar másodlagos — bár nem jelentéktelen — szerepet játszott.36

Szegeden nagyobb körzet számára dolgozó kézműiparral találkozunk. 1828 körül a városias elemek közül az iparosok az összeírt családfők 27, 1, a kereskedők pedig 7,7 százalékát alkották.37 A legtöbb kézműves a Felsővároson élt; ez a városrész már a középkortól kezdve a szegedi kézművességnek, céhességnek, víziéletnek, a tiszai közlekedésnek központja.

Az agrárjelleg rányomta bélyegét a helyi iparra; azok az iparágak fejlődtek ki, amelyek a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság mindennapi szükségleteit elégítették ki. Szegeden 1828 körül 21 céh működött.38 Az iparűzők (opifices) száma az 1828-as összeírás szerint 1090 fő volt.39 Az összeírás csak az önálló mestereket sorolta az opifices kategóriába. A legények (sodales) nem foglaltak bele, az ő számuk 405 fő, vagyis a mesterek számának felét sem tették ki.40

Ekkor még nem talákozunk a manufaktúra ipar nyomaival. Csupán Götz János széksóból nyert szódafőző vállalkozását minősíthetjük fabrikai, illetve manufakturális létesítménynek. Az 1828-as összeírás Götzöt salétromfőzőnek tünteti fel, 1839/40- ben már elsőrendű gyárosként adózik.41

Amikor a Helytartótanács 1819-ben tájékozódni kívánt, hogy milyen fabrikai (gyári), illetve manufaktúrái (kézműipari) termékek készülnek az országban, többek között Szegeden, Vedres István, a város földmérője, az alábbi jelentést készítette:

11