Tanulmányok Csongrád megye történetéből 6. (Szeged, 1982)
Eperjessy Géza: A kézművesipar Szegeden az 1848 előtti évtizedekben
(!) úgy intézkedett a városhoz küldött leiratában, hogy az illető „nemzetsége embereivel” szabadon gyakorolhatja a mesterségét.124 Az ügy azonban ezzel nem zárult le, mivel a város nem teljesítette a felsőbb hatóságok rendelkezését. A szegedi izraelita közösség erre 1838 végén a legfelsőbb helyre juttatta el panaszát, mely szerint ők is éppen olyan adófizetők és igaz hazafiak, mint a céhbeliek: ... „a kereskedést és mesterséget szabadon gyakorolva adózásainknak pontos lefizetésük mellett ... képessé tehetjük magunkat arra, hogy áldozatainkkal az édes hazát segélhessük..., ámbátor csak türedelmezettek, mégis minden tekintetben valódi hazafiak lehessünk..., Szeged ... tanácsának közhatározata célzatát oda látjuk irányoztatni, hogy a mesterségek szabad gyakorlatában hitsorosaink ...” korlátoztassanak. A város a következő évben a Kancelláriát is megkereste, támogatva a „céhbeliek” ügyét, s a Helytartótanács ismételten a legfelsőbb helyhez fordult, majd annak újabb — a korábbival azonos állásfoglalása után — 1839 október 22-én nyomatékosan „utasította” Szegedet „... a fennálló szabályos rendelések teljesítésére”.125 A tárgyilagosság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy néhány — kivételesebb esetben a város védelmébe vette a zsidó iparosokat, ill. kereskedőket. Amikor pl. Wagner János ezüstműves Karstein Jakab ellen 1820-ban panaszt tett, utóbbi a Helytartótanácshoz fordult támogatásért, arra hivatkozva, hogy munkáját közmegelégedésre végzi évek óta, s ezért elnyerte a polgárjogot („inter cives eiusdem civitatis numerari meritus fuerim”). Szegeden nincs is ötvös céh — amiben igaza volt —, de Wagner, mint „monopolista” gyakorolja a mesterséget, és van még két zsidó ötvös, akik inkább csak kárára vannak a közösségnek („... Publico detrimento potius, quam utilitati sunt...”). A város előbb eltiltotta Karsteint a munkától „confiscatio fenyítéke alatt”, majd a Helytartótanács leirata után ismét kivizsgálva az ügyet, a monopóliumra törekvő mestert elutasította.126 Még egy hasonló esetről van tudomásunk. A privilegizált szabó céhvei szemben a tanács 1844-ben a zsidó kereskedőket támogatta, s állásfoglalását „szociális” érvekkel indokolta fölterjesztésében: ... „több elszegényedett és mesterségük űzésére alkalmatlanná vált céhbeli szabómesterek a kebelbeli zsibárus zsidó kereskedők által ... ócska ruhadarabok általváltoztatása... (és) a szegényebb sorsú lakosok szükségeire szolgáló olcsóbbnemű új ruhadarabok készítésével megbízattatván, ez által ... a nyomasztó végső ínségtől óva, a mindennapi élelem keresésére alkalmat szerezhetnek, ... a szegényebb sorsú lakosoknak a concurrentia neveltetésével alkalom nyújtatik ruhabélieknek olcsóbbani megszerzésére...” (kiemelés tőlem!).127 A többi nem kevés esetben viszont a zsidókkal szemben s a „hazafi” céhesek mellett foglalt állást a városi hatóság, a Helytartótanács viszont mindig érvényt szerzett a hatályos jogszabályoknak. Hely hiányában nincs lehetőségünk ezeket a különben igen érdekes ügyeket bemutatni, noha azokba a városkapitánytól kezdve a hajdúkig, a kalmároktól és uzsorásoktól az iparosokig, földművelőkig és dohánykertészekig sokan belebonyolódtak.128 Csupán egyetlen esetet említünk még meg, amely 124 OL Ht. Dep. Civ. 1839/47/13. — A fentiekkel lényegében egyezően Id. Lőw I. és Kulinyi Zs. i. m. 42—43. 1. 125 Uo. 1839/47/45. 126 Uo. 1820/46/9 és 1820/46/23. 127 Uo. 1844/47/45. — Érdekes viszont, hogy ez esetben — kivételesen — a Ht. veszi védelmébe a céhes mestereket, és megsemmisíti a város döntését, mivel ennek határozata sérti az érvényes céhszabályokat: A zsibárusoknak ugyanis csak „óbutorokat” ... és már elkopott ruhadarabokat szabad árulni. — Ld. még Uo. 1845/47/52. és 1847/47/115. A város hasonlóképpen megengedte két zsidónak, hogy új ruhákat nyitott sátorokban árusíthassanak, a Ht. viszont azt a szabócéh panaszára eltiltotta. Uo. 1846/47/11. 128 Ilyen volt pl. Reiner Jakab és József kereskedők és a szentiváni dohánytermelők vitája, 195