Tanulmányok Csongrád megye történetéből 5. (Szeged, 1981)
Szántó Imre: Szeged 1848 nyarán
a Szerémséget a határőrvidékkel, Baranyát, Bácskát a csajkás zászlóaljjal, a Bánságot a határőrvidékkel és a kikindai kerülettel. Az egyik határozati pont kimondta, hogy a vajdaság a nemzeti egyenjogúság alapján szövetségre kíván lépni Horvátországgal. Josip R.ajacicot, a karlócai metropolitát pátriárkának,17 Stevan Supljikac ezredest pedig a megszervezendő vajdaság fegyveres erőinek vezérletére vajdának kiáltották ki.18 A vajdaság közigazgatását a magyar kormánytól függetlenül működő, választott testületre, a főodborra bízták, melynek Stratimirovic lett az elnöke. A gyűlés ezután követeléseinek elismerése és megerősítése végett a bécsi udvarhoz fordult annak a „szeretetnek és ragaszkodásnak” a tolmácsolásával, amellyel a szerb nép az uralkodóház iránt viseltetik. A Bécsbe érkezett küldöttségre azonban csalódás várt, mert az uralkodó elutasította kívánságaikat. A továbbiakban minden tárgyalás, minden békítő törekvés fennakadt azon, hogy a szerb nemzeti mozgalom szilárdan kitartott a Vajdaság elszakítása mellett. A karlócai szerb nemzeti gyűlés végzéseit a magyar kormány nyomban érvényteleneknek nyilvánította, s Rajaciéot a szerb főodbor feloszlatására utasította. A magyar kormány a lázongások letörésére az erős kéz politikáját alkalmazta; a veszélyeztetett területekre kormánybiztost küldött ki, s rögtönítélő törvényszékeket állított fel. Szemere Bertalan belügyminiszter május 23-án megszabta Csernovics Péter kormánybiztosnak az elvégzendő feladatokat: meg kell büntetni a magyar anyakönyveket elégető, a nemzeti színeket megbecstelenítő személyeket, meg kell akadályozni, hogy idegen területről fegyveresen jöjjenek be, a karlócai gyülekezetét törvénytelennek kell nyilvánítani. De a kormánybiztos és a megyei tisztviselők nemcsak az anyakönyveket égető, a nemzeti színeket megbecstelenítő szerbeket tekintették ellenségnek, hanem a jobbágyfelszabadító törvények rendelkezéseivel elégedetlenkedőket, a földfoglaló mozgalom résztvevőit is.19 2. A fegyveres harc 1848 nyarán A délszláv mozgalom tehát a leghatározottabban kinyilvánította az elszakadást Magyarországtól. A karlócai főodbor május végén és június elején közzétett kiáltványaiban immár azonnali felkelést hirdetett „Ferdinánd császár és király trónjának, valamint a szerb nemzetiségnek a védelmére.”20 A szerbek a karlócai gyűlés után igyekeztek helységeiket védelmi szempontból megerősíteni. Djordje Stratimirovié, a felkelők főparancsnoka, május 24-én az egész szerb népet fegyverbe szólította, és három felkelő tábort hoztak létre, mégpedig Karlóca környékén, továbbá a Temesköz délnyugati szélén, a német bánsági határ- őrvidéken fekvő Periasz tájékán, valamint a Bácska délkeleti szögletében húzódó római sáncok mögött.21 Június közepén már 15 ezernél több felkelő — főleg szerb 17 Rajacic „Magyarországot már fiatalságában ismerte, tanuló lévén a Szegedi Lyceumban.” Lásd Vukovics Sebő: i. m. Bp. 1894. 169. 18 Arató Endre: i. m. In: Egyetemi tankönyv III. Bp. 1961. 426—428.; Spira György: i. m. Sz 111. évf. (1977) 4. sz. 704—706.; Uő: i. ni. In: Magyarország története 6/1. Bp. 1979. 184—185. 19 Varsányi Péter: i. m. Hódmezővásárhely 1976. 32—33.; Várady Géza: i. m. Bp. 1976. 82 20 Spira György: i. m. Sz 111. évf. (1977) 4. sz. 716. 21 Thim József: i. m. I. Zombor 1887. 67—70.; Balázs József: i. m. HK VII. évf. (1960) 2. sz. 24—26.; Spira György: i. m. Bn. 1980. 68. 4* 51
