Tanulmányok Csongrád megye történetéből 5. (Szeged, 1981)
Gaál Endre: A szegedi nyomdai munkások segélyzőegyletének megalakulása
Lényegesebb volt a minisztériumnak az az állásfoglalása, amelyet a tervezet 11. § 2/a pontjához fűzött. E pont ugyanis az egyleti vagyon képzésének eszközei között említi a jelenleg fennálló, valamint a jövőben felállítandó könyvnyomdák főnökei által minden foglalkozásban álló segéd után fizetendő 10 xr-t. (Nem tűnik ki a tervezet szövegéből, hogy ez egyszer s mindenkorra vagy bizonyos időszakonként — hét, hónap, év — esdékes összeg-e.) A minisztérium azonban nem ezt tette szóvá, hanem azt, hogy a szerinte hetenként 10 xr fizetésére sem a jelenlegi, még kevésbé a még nem is létező nyomdák tulajdonosai nem kötelezhetők. Ez azonban nem zárja ki, hogy a munkáltatók önkéntesen heti, havi stb. összeg; kkel ne támogathassák az egyletet. Ugyancsak nem kötelezhetők a tanoncok sem befizetésekre, amelyet az alapszabálytervezet 10 Fr-os felvételi illetékként kötelezően előír. A minisztériumi leirat a továbbiakban a tervezetnek a címét (jusson benne kifejezésre, hogy csupán a segédeket kívánja egyesíteni), majd néhány paragrafusát pontosabban akarja megfogalmaztatni az esetleges félreértések k'küszöbölése érdekében. Végül felszólítja az egyesületet a fenti észrevételek alapján új alapszabály készítésére és a város közönsége útján történő újabb felterjesztésre. A minisztériumi leirat végeredményben két fő részben (I. Az egylet életképességére; II. Az alapszabálytervezet alaki részére nézve) tett észrevételeket, a második részben 17 pontban. Kétségtelennek látszik, hogy a kormányzat képviselői az ekkor még gyakorta hangoztatott liberális szemlélet politikai vonatkozásait is igyekeztek érvényesíteni; úgy tűnik, hogy a leirat érdemi része valóban a jobb, pontosabb működés, a tagok szabad akaratának, önkéntességének biztosítása céljából és nem kicsinyes gáncsoskcdásból fakadt. A megállapított hiányosságok, pontatlanságok, ellentmondások felszámolása a betegsegélyzőpénztár eredményes működéséhez valóban hozzájárulhatott. A segélyzőpénztár vezetői megkezdte'k az alapszabály leirat szerinti átdolgozását, nem feledkezve azonban meg arról sem, amit a budapesti kénye nyomdászok segélyzőegyletének alapszabálya tartalmazott, ti. a kölcsönösség hangsúlyozását a hasonló célú nyomdai munkásegyletek között. A kölcsönösség gondolata az első tervezetben csak bizonytalanul jutott kifejezésre: a vándorpénz kifizetéséről szóló részben az olvasható, hegy „Átutazók, kik oly helyeken foglalkoztak, hol pénztárak léteznek, ottani tagságukról magokat kellőleg igazolni tartoznak”. (20. §) Noha nem mondják ki az utazók segélyezésére vonatkozó 21—24. §-ok, a szövegből nyilvánvaló, hogy az osztrák értékű 1 Ft útisegélyt csak azok kaphatják meg, akik valamely nyom- dászsegélypénztár ellenőrétől kapott utalványt bemutatják a szegedi egylet pénztárnokának. Olyan átutazók, akiknek igazolványai kellőképpen nincsenek rendben, vagy a pénztár irányában kötelezettségük állna fenn, útisegélyt nem kapnak. (24. §) A segélyezési kölcsönösség elvét az átdolgozott alapszabály — még ismertetendő módon — határozottabban fogalmazta meg. Figyelembe vette a Pest-Budai Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélypénztárának 1871. májusában jóváhagyott alapszabályát, továbbá az 1873. november 1—2-án Bécsben tartott VI. (egyben utolsó) osztrák—magyar nyomdászkongresszusnak a segélyezésről szóló határozatait. Ez a kongresszus, amelyen a szegedieket Patzauer Lipót képviselte, a betegsegélyt illetően Bécs és Budapest részére heti 12 Ft-ot, a tartományi fővárosok részére heti 11 Ft-ot, a többi városok részére heti 10 Ft-ot állapított meg. Azt is kimondotta, hegy a befizetési évek száma nem gyakorolhat befolyást a megállapítandó segély nagyságára.41 A helyi nyomdászsegély egy letek közötti kölcsönösség, tagjaik kölcsönös segélyezése vándorlás, munka- keresés terén olyan tényező volt, amely szervezetileg hozzásegített már a második 11 Novitzky N. László: Id. mű 175—176. 1. 10 145
