Tanulmányok Csongrád megye történetéből 5. (Szeged, 1981)
Gaál Endre: A szegedi nyomdai munkások segélyzőegyletének megalakulása
kellett volna előmozdítania azonos célú helyi csoportok megalakulását. Angliában zömükben már meglevő helyi csoportok — önállóságuk megtartásával, azonos célok elismerésével és azonos gyakorlati munkával (munkaidő- és munkabérek szabályozása, a tanonclétszám meghatározása a segédek száma alapján, a nyomdákban alkalmazott gőzgépkezelők munkaviszonyainak meghatározása, sztrájkok szervezése és vezetése a jobb munkafeltételekért, vándorlók segélyezése) — alkották a kerületet, tehát meg volt a kerületnek a tényleges szervezeti és cselekvési alapja. A III. osztrák—magyar nyomdászkongresszus határozata folytán a pesti segély- zőegylet „Szervezési bizottság”-ot küldött ki, amely elkészítette és a Typographia 1870. november 10-i számában közzé tette az ország megyéit földrajzi alapon 6 kerületbe soroló beosztást. (Erdélyt és Horvátországot figyelmen kívül hagyta). Szegedet a Délkeleti Magyarország nevű kerületbe sorolták: ide tartozott Bács-Bodrog, Csanád, Csongrád, Arad, Zaránd, Krassó, Temes és Torontál vármegye. A kerület székhelye Temesvár. Az utóbbi város kerületi központtá nyilvánítása indokolt, mert a felsorolt megyékben levő városok közül itt volt a legfejlettebb a nyomdaipar (1866 végén három nyomda létezett, míg Szegeden csak kettő) és itt már 1851 óta nyomdász- segélyző egylet működött.32 Noha a Typographia éveken át felszínen tartotta a kerületi szervezkedés ügyét, 1873-ban kénytelen volt megállapítani: „Az osztrák tartományokban megalakultak és működnek a tartományi egyletek, hazánkban azonban oly kevés érdekeltséggel indult meg és folyik a szervezkedés, hogy még a legcsekélyebb reményeknek sem felel meg.”33 Egyedül a Közép-Magyarország kerület tud eredményeket felmutatni, mert ennek központja, Pest — erélyes szervezési munkával — több vidéki nyomdavárosra ki tudta terjeszteni befolyását (Vác, Eger, Székesfehérvár, Komárom, Esztergom, Besztercebánya). A tagok száma e kerületben 500—520. Viszont olyan jelentős városok — folytatja a szaklap idézett cikke •—, mint Arad, Szeged, Temesvár, ahol számos nyomdai munkás van, nem tájékoztatják a fővárosi központot és megelégszenek azzal, hogy van saját helyi segélyezőegyletük, a szűkkörű szervezkedésen nem lépnek túl, nem törődnek a kerülettel. Pedig helyzetükön — a többi szervezettől különválva — nem javíthatnak. A szervezkedés, a munkásszervezetek létrehozása ekkor már valóban kényszerítő szükség volt és megteremtésükre lehetőség is kínálkozott. Azonban a vidéki nyomdaipar viszonylagos fejletlensége — ami a vidéki tőkés fejlődés általános elmaradottságának következménye —, továbbá a politikai viszonyok az idézett cikk megírásakor inkább csak a helyi egyletek megalakítását mozdíthatták elő. A kerületi szervezkedés — erős helyi egyletek hiányában — nem is lehetett életképes. Másrészt irreális volt a Typographia cikkének befejező részében az a felhívás, hogy a vidéki nyomdászsegédek abba az egyletbe lépjenek be, amely kerületük központja.34 Bár e tekintetten ekkor is, később is akadt bírálnivaló, mégsem volt egészen helyes az említett vidéki nyomdaközpontok nyomdászainak teljes közönyösségéről beszélni: amikor a könyv- nyomdászat magyarországi meghonosításának 400 éves évfordulóján a Budapesti Könyvnyomdászok és Betűöntők Egylete 1873. szeptember 7—8-án ünnepséget rendezett, azon öt vidéki város, köztük Szeged nyomdászai is képviseltették magukat.35 32 Igaz, hogy 1866 végén Aradon és Újvidéken is 3—3 nyomda taláiható, de ezek a temeváriak- hoz képest kisebb üzemek, továbbá a városok földrajzi fekvésük miatt sem voltak eléggé kedvezőek a kerületi központi szerep sikeres betöltésére. Vö. Kimutatása a magyarországi összes könyv- és kőnyomdáknak. Id. közlemény. — A temesvári egyletre: Gábriel József—Mangold Sándor: A temesvári könyvnyomdász egylet története (1851—1887). Temesvár, 1890. 33 Typographia, 1873. augusztus 8. 31 Uo. 35 Novitzky N. László: Id. mű 179.1. 142
