Tanulmányok Csongrád megye történetéből 3. (Szeged, 1979)

Sárközi István: Klebelsberg Kunó kulturpolitikája és annak szegedi aspektusai

gozó tömegek és a kispolgárság életkörülményeit javító, gazdasági és szociális reform propaganda, azok Ígérgetése nagyobb veszélyt jelenthetett volna a tőkés-földesúri kizsákmányoló osztályok uralmára, mint a kulturális és tudományos programjaival kapcsolatos túlhangolt propaganda.

Úgy vélem, hogy a Bethlen-korszak kultúrpolitikájának értékelésében, a Kle- belsberg kultúrpolitikájának osztályjellegét és jellemzőit illetően nem ellentétesek nézeteink. Mégis szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Balogh Sándor adta értékelésben — az utóbbi két idézett részben — kissé aránytalan a hangsúly a tudományok és a közoktatás fejlesztése terén kifejtett munkássága, a tettek és a soviniszta, nacionalista célja, valamint a tényleges kulturális demagógia között. Ugyanis túlzottan „nacionalista elképzeléseknek” minősíti az iskolaépítési programját. Ne feledjük el, — mint érzésem szerint Balogh Sándor is látja — hogy nem egészen 6 év alatt 50 millió pengőt tudott kiharcolni a kormány költségvetéséből az ugyancsak majdnem hat évig tartó népiskolai akciójának, a népiskolai rendszer 5 ezernyi objektumának megépítésére. Kilenc éves kultuszminiszteri működése alatt felépíttette a debreceni egyetemet, a Pozsonyban megszűnt magyar egyetem helyett Pécsett alapíttatott egyetemet, Szegeden elhelyezte a Kolozsvárott megszűnt magyar egyetemet és mintegy 7 év alatt — 1924—1931 között — a fogadalmi Templomtéren és környékén a Tisza- partján díszes, árkádos, művészi stílusban, kutató laboratóriumokat és gyógyászati klinikákat építtetett. Az elhatározás, a döntés megszületése mellett nem jelentéktelen összegeket fordított a hét klinikára és a Dóm-téri egyetemi laboratóriumi objektumokra. S mindemellett a külföldön alapított Hungariumok, valamint a tihanyi biológiai intézet, a szegedi Polgári iskolai Tanárképző alapítása azt bizonyítja és tanúsítja, hogy a tudományok és a kultúra támogatásában, fejlesztésében egészen tevékeny s alkotó kultúrpolitikus egyéniség volt. Hadd említsük meg e helyen Klebelsberg tervét és álláspontját az Országos Magyar Levéltár történeti-tudományos rangjának emelésével és fejlesztésével kapcsolatban. A Történelmi Társulat 1920. május 14-én megtartott ülésén elhangzott beszédében javasolta a „nagy nemzeti levéltár átadását — a belügyi tárca kötelékéből — a közoktatásügyi miniszter hatáskörébe. Aligha találnánk mást az ellenforradalmi rend vezető politikusai között, aki akkor a magyar levéltárügy tudományos fejlesztését sürgős teendőnek tekintette volna. Klebelsberg rámutatott, hogy „a levéltár nem a régi hivatalos iratok puszta raktára, nem is főleg nemesi családfák átvizsgálására hivatott szerv, hanem elsősorban tudományos intézet, amelyet mint ilyent kell adminisztrálni, s melynél a kinevezési politikának és a tudósnevelés ugyanolyan szempontjai szerint kell igazodnia, mint a múzeumoknál és a könyvtáraknál.”56 Tény, hogy Klebelsberg a tudományoktól, az irodalomtól s az iskolai képzéstől megkövetelte és számon kérte a kultúrfölény bizonyítását a soviniszta nemzeti érzés és gondolkodás formálását, a keresztény-nemzeti tudatformálást s tény, hogy iskolapolitikáját döntően az ellenforradalmi rendszer uralkodó osztálya és a tisztviselő-értelmiségi úgynevezett középosztály érdekeinek rendelte alá, miként ezt iskolapolitikai rendelkezései, tervei és céljai is tanúsítják. Ezzel együtt kissé túlzottnak s kissé leegyszerűsítésnek vélem Klebelsberg kultúrpolitikáját úgy summázni, mint „a legkisebb költséggel járó kulturális demagógia”.

A művelődés és tudománypolitikai tevékenysége mellett — amelyekre fent utaltam — két koncepcióját, kultúrpolitikai elképzelését emelném ki. Az egyik: a kultúra decentralizálásának terve, a másik a tőkés gazdaság fejlődése miatt szükségszerűvé vált dolgozó osztályok műveltségi színvonalának emelése, gyarapítása. 65

65 Klebelsberg Kunó válogatott beszédei, cikkei és törv. javaslatai. 216—217. 1.

202