Tanulmányok Csongrád megye történetéből 3. (Szeged, 1979)
Herczeg Mihály: Szolgák cselédek Hódmezővásárhelyen 1848 előtt
A cselédek ruházatát főként bérlevelek alapján próbáljuk leírni. Gazdáikhoz hasonlóan alsó és felsőruhát hordtak. Ingük rövidderekú, gatyájuk féllábszárig érő fehérnemű. Átlagosan minden cseléd 2 párat kap belőlük évi bérébe. Nadrágjukról olykor azt is olvassuk, hogy bőrből (sőt egyszer: juhbőrből) készült. Öltözetükhöz a kis mándli meg a ködmön is hozzátartozik. Méginkább a suba, melyet csaknem kivétel nélkül mindig megkapnak. Ködmön és suba nem zárja ki egymást. Mindkettőt kapják. De szűrt, vagy kankót többnyire csak olyankor, ha subát nem. Szinte egyetlen szolga se akadt, aki a 2 pár csizmát ne kapta volna meg. Refrénszerűen hozzáteszik: „egyik pár új, a másik fejelés”... Ilyenkor a fejeléshez a csizmaszárat rendszerint a cseléd adta. Nyári viseletnek szintén majd mindig szerepel egy pár bocskor. A kocsisok öltözete is csaknem teljesen azonos. Többször fordul elő náluk a kis mándli, kis lajbi, olykor ujjas mántli. A kocsisnak még ott a „nyakbavaló” is, — ami az igényesebb öltözködést sejteti. A pásztorok, de különösen a társas gazdaságok pásztorai, többnyire jóval magasabb bért kaptak. Bérük jelentősebb hányadát pénzben kapták. Természetbeli csak a suba, a szűr, meg az elmaradhatatlan 2 pár csizma. Ezzel szemben a béresek „teljes öltözetet” szoktak kérni. A vásárhelyi lányok, asszonyok fehérneműje az ingváll és a pöndöl. Szoknyájukat az anyaguk, a szabásuk, prémezésük szerint nevezték el. Volt kamuka szoknya, fejtő szoknya, kerekaljú szoknya, — de a legközönségesebb az alul-felül bélelt, végig ráncos rása szoknya. Felső testükön laiblit, pruszlikot hordtak. Maguk elé kötőt kötöttek. Fejükre kendő, — lányokéra régebben pártaöv és fátyol —, lábukra csizma került. Mindennapos a papucs használata. Felsőruhájuk ködmön, kabát, vagy köntös. A gazdaasszonyok öltözete díszesebb, jobb anyagból készült. Csinosan jártak az iparosok, tisztviselők cselédei is. A jobbágygazdák szolgálói szerényebben öltöztek. De még is különbül, mint a napszámosok asszonyai. Cselédbérbe a két pendel és két ingváll hagyományosan járt. Állandó tétel a bérlevelekben a miskolci rokolya, pruszli, 1 fényes kötő, 2 konyhakötő, 1 fejrevaló kendő, 1 nyakbavaló kendő (nagykendő!), 1 pár papucs. Elmaradhatatlan a két pár csizma, az egyik új, a másik fejelés. Gyakran előfordul a szolgáló bérében a „festett ködmön” is. A nem paraszt cselédtartók is lényegében ezeket a ruhaféléket adták, de a választékosabbakat. Az ő cselédjeiken az ingváll „virágos ingváll”, tarka ingváll”. A rokolya pamukból van, máskor „cic rokolya”, „tarka rokolya”, olykor „kammertuch rokolya.” A pruszli egyszer karton, másszor selyem, néha kék, néha „pipiszőrős”. A „mol- don szoknya” elé „lion kötőt” kötnek, vagy „fényes kötőt”, „muszlin kötőt”. De előfordult „motesz kötő”, „pamut kötő” is. Külön kapnak konyhakötőt, leginkább kettőt. Bérlevelekben említenek posztó réklit és „pergál” ruhát”. Kendőjük: kazmir kendő, selyem keszkenő, vörös kendő, cic kendő, tarka kendő, gyolcs kendő, vagy selyem „táblás kendő”. A kétpár csizma nekik is az említett módon járt. Néha piros csizmát is kialkudott a cselédlány. Olykor ködmönt is kaptak. 1821-ben az egyik kis peszra „Kusi ködmönt” kapott bérébe. A ruhaneműeket nem egyszerre adta meg a gazda. Legtöbbször valamelyik vásár, vagy ünnep alkalmából, pl. pünkösdre, űrnapján, kisvásárkor, őszi vásárkor. Előfordult, hogy év végén a még meg nem adott ruha pénzértékét adták. 122
