Makó Imre (szerk.): Huszárként a világháborúban 1914-1918 - Sz. Szűcs Mihály (Hódmezővásárhely, 2018)

Megbízatás a szegedi tanyák közt

hog)' sem tetszett a kitérő válasz és kissé gondba estem. Bántott, hogy itt vagyok a szomszédban, és a lány makacssága miatt mégse mehetek haza. Látta, hogy megváltozott a hangulatom, tehát mindjárt ott kezdte, hogy ösmerik ők mi a katonaélet, hiszen három bátyja van néki is oda, legyek nyugodt, tisztában vannak már azzal, hogy a harctérre induló katonának mire van szüksége. Közben már egy asszony meg egy nagylány uzsonnát hozott az asztalra és bort, erőszakolt tehát, hogy uzsonnázzunk és fogyasszunk bort, úgy, mintha a mi asztalunknál volnánk. Én azt találtam mondani: kisasz- szony, ezt mi mint katonák minden jó magyar háznál többé- kevésbé megkapjuk, azonban nem pótolja azt, amit én a vonatról való lemaradásommal talán örökre elveszítettem. Ezen szavakra nagyon megváltozott, nem hiába nő volt, és körülbelül 21-22 éves lehetett. Kevés gondolkodás után azon kezdte, bocsásson meg vitéz úr, mért nem mondta ezt mindjárt midőn megérkeztek, hiszen maga nőtlen, és magának menyasszonya van. Amint mondja a kisasszony, válaszoltam, de már hiába, hisz’ a vonat mindjárt itt lesz, és nem érek le a vonatra, és ennek egyedül ő az oka.

Ekkor könnyű kocsi állott meg az udvaron, és leszállt róla egy jól megtermett parasztgazda és egy hozzá illő idősebb nő. Mentem tehát mindjárt a kocsihoz, gondolva, hogy a házigazda érkezett meg, amiben nem is csalódtam. Mindjárt azon kezdte félrehíva, hogy tudja, a fiáért jöttünk, azonban az már oda van, tehát érezzem magamat a házánál a legjobban, különben is a fiától már értesült, hogy ki vagyok, mert sokat emlegetett otthon, hiszem 1914-ben is együtt volt velem, most tehát minden rendben van, üljünk le az asztalhoz. Rögtön hívatta a leányát, hogy hozzon uzsonnát, azonban elébe vágtam a dolognak, hogy azt alighogy elvégeztük. A leánya pedig mindjárt azon kezdte, hogy kértem volna, vitessen le az állomásra, mivel szeretnék hazamenni Vásárhelyre elbúcsúzni a hozzámtartozóktól, azonban ő azt mondta, hogy nincs ló, így lekéstem a vonatot, és nem mehetek haza. Annál jobb, mondja az öreg Volford, így legalább lesz, akivel elbeszélgessen, amíg a vonat megérkezik, az útravalóról pedig gondoskodja133