Makó Imre - Szigeti János: „Vihar és vész közepette”. A holokauszt hódmezővásárhelyi áldozatai ((Hódmezővásárhely, 2014)
Dokumentumok
nemcsak őt, hanem az egész családját. Ez után a fenyegetés után természetesen senki sem próbálta meg a szökést. Azt velünk nem közölték, hogy hová visznek bennünket, de elterjedt a híre, hogy Szegedre. Emlékezetem szerint egy-egy vagonban kb. 70 embert zsúfoltak össze. Szegedre érkezve ugyancsak durva kiabálás, cibálás, ütlegelés közben leszállítottak bennünket csomagjainkkal együtt a vagonokról, valamelyik állomásnál... Itt már az őrség, a kíséret csak csendőrökből állt. Összetereltek bennünket, és elindultunk a téglagyárba, de ekkor sem közölték, hogy hová megyünk. Behajtottak bennünket a téglagyárba, ott először egy szabad téren kellett gyülekezni. Egy csendőrtiszt, akinek rangjára nem emlékszem, azt mondta, hogy foglaljuk el a még szabad helyeket a téglagyári szárítóknál. Úgy emlékszem, mintha németek is lettek volna ott. Ekkor még nem ismertem a német rangjelzéseket, így nem tudom, hogy tisztek voltak-e vagy sem. Arra határozottam emlékszem, hogy SS jelzést viseltek. A csendőrökkel együtt ők is röhögve nézték, hogy hogyan dulakodunk, lökdösődtünk - szinte emberi mi voltunkból kivetkőzve - egy-egy jobbnak látszó helyért. Az elhelyezkedést követően kb. 1 óra telt el, amikor odajött közénk egyedül egy csendőrtiszt. A nevét nem tudom, nem mutatkozott be. Arra emlékszem, hogy kb. 180 centiméter magas, jó kiállású, 30-35 év közötti személy volt, aki fekete tiszti csizmában, lovaglónadrágban, zubbonyban és kakastollas tábori csendőrsapkában volt. A kezében lovaglópálca volt, mellyel a csizmaszárat ütögette, és arra is határozottan emlékszem, hogy monoklit viselt. A hajára is emlékszem, ez hátrafésült barna volt. Ezt onnan tudom, hogy amíg ott volt, közben levette a nagy meleg miatt a sapkáját. Ez a tiszt százados volt, ezt onnan tudom, hogy a zubbony hajtókáján három aranycsillagot viselt. Nem ugyanaz a személy, mint aki a megérkezésünkkor fogadott, előállított bennünket. A fellépése, a táborban tett intézkedései alapján úgy tűnt, hogy ő volt a parancsnok, de erre vonatkozóan pontos ismeretem nem volt. Ez a tiszt pontosan előttem állt meg, a földön ültünk és nagyon gúnyos hanghordozással, olyan hangosan, hogy lehetőleg minél többen meghallják, a következőket mondta. Szó szerint emlékszem az akkor általa elmondottakra, így pontosan tudom visszaidézni: „A zsidó mind disznó, nem ember, meg fogtok dögleni mindannyian, itt mi parancsolunk. Aki a mi parancsainkat nem teljesíti, azt agyonlőjük, felakasztjuk, agyonverjük." Ezeket elmondta, majd otthagyott bennünket és bement az irodájukba. Ugyanezzel a csendőr századossal egy másik személyes találkozásom is volt, méghozzá a téglagyárba való beérkezésünket követő nap reggelén. Itt a táborban ekkor már több ezer ember volt összezsúfolva, rendkívül embertelen körülmények között. Ide hoztak öreget, betegeket, gyerekeket, elmebetegeket is. A lelencházból is kihozták a zsidó gyerekeket, és ott a táborban kellett lenniük. Ezek a gyerekek a súlyos betegekkel együtt a téglagyár épületének emeletén voltak elhelyezve, bár ez az emelet csak pár lépcsőfokkal volt magasabban, mint a terület többi része. Itt a betegek szalmán feküdtek. Ezt én onnan tudom, hogy a korábban említett csendőr százados ott sétált közöttünk, egyszer csak rám mutatott és azt mondta, hogy „Te zsidó lány, csinálj magadnak fehér köpenyt, mész a kórházba ápolónőnek." A többiek közölték velem, hogy hol van ez a bizonyos „kórház", és én odamentem. Édesanyám egy lepedőből hevenyészve kiszabott és megvarrt nekem egy fehér köpenyt, azt magamra vettem és felmentem a „kórházba". Ebben a hatalmas helyiségben több orvos is volt, ezek természetesen szintén zsidók voltak. Nekem rokonom dr. Ábrányi István, őhozzá csapódtam, és neki segítettem a betegek ellátásában. Emlékszem, hogy egy Pápai Olga nevű leány és édesanyja mielőtt a táborba kerültek volna, öngyilkosságot kíséreltek meg méreggel. Az öngyilkosság azonban nem sikerült. .. .behozták őket is a táborba, méghozzá velünk együtt jöttek Hódmezővásárhelyről. Ok ott meztelenül feküdtek, betakartam őket, lemostam őket, csupán ennyit tudtam segíteni. Volt ott egy nagyon kövér, legalább 130 kilós asszony, 127
