Makó Imre - Szigeti János: „Vihar és vész közepette”. A holokauszt hódmezővásárhelyi áldozatai ((Hódmezővásárhely, 2014)
Dokumentumok
telt, hogy nem éltünk ezzel a lehetőséggel. Egyébként már korábban le kellett adni az ékszereket, de nekünk ilyesmi nem volt, pontosabban nagyon kevéssel rendelkeztünk. 1944. június 15-én az esti órákban megjelent lakásunkon két levente, akik közölték velünk, hogy csomagoljunk össze, majd másnap megtudjuk, hogy mit kell csinálnunk. Úgy emlékszem, arról is szóltak, hogy vigyünk magunkkal több napra élelmet. Összecsomagoltunk és vártuk a másnapot. Június 16-án a reggeli órákban megjelent lakásunkon egy nyugdíjas rendőr, egy csendőr és egy pénzügyőr. Ők közölték velünk azt is, hogy az ékszereket le kell adnunk, ekkor vették el a gyűrűinket. Házkutatást is tartottak, majd az értékekről egy szabályos leltárt vettek fel. Itt jegyzem meg, hogy a csendőr egy számomra ismeretlen személy volt, róla azt hallottam, hogy Makóról került oda, mivel Hódmezővásárhelyen csendőrség nem volt. Ez a csendőr puskával fenyegetve felkísért engem a padlásra, ahol erőszakoskodni kezdett velem. Ez idő tájt rendszeresen sportoltam, sikerült őt ellöknöm. Lementem a lakásba és az ismerős nyugdíjas rendőrtől kértem segítséget, védelmet. O azzal védett meg, hogy kérdezte a csendőrtől, hogy ismeri-e azokat a rendelkezéseket, mely szerint büntetést von az maga után, ha egy keresztény zsidó nővel nemi kapcsolatot létesít. A házkutatás, leltározás után mondták, hogy vegyük magunkhoz az összekészített csomagokat, vigyük ki a ház előtt álló lovaskocsihoz, arra fel kell pakolnunk, és mi gyalog elindultunk a zsinagógához, ott kellett gyülekezni. Az ott lévő hivatalos emberek valamelyikénél volt lista a zsidókról, és amikor valaki beérkezett, a nevét kipipálták. Hódmezővásárhelyen külön gettó nem létesült, a zsidókat a zsidótemplomban, illetve az ahhoz kapcsolódó iskolában helyezték el. Itt 2-3 napot töltöttünk, ez idő alatt rendszeresen felhívták a figyelmünket arra, hogy akinél bármilyen értéktárgy van, az adja le. Hogy ennek a felhívásnak eleget is tudjanak tenni, személyi motozást is végeztek, ami rendkívül durván, a testüregekre kihatóan történt. Engem személy szerint ilyen vizsgálatnak nem vetettek alá, talán azért, mert tudták, hogy nincs ékszerünk. Voltak olyanok, akik az ékszereiktől, pénzüktől úgy próbáltak megszabadulni, hogy a WC-be dobták. Zsidó orvosokkal, ügyvédekkel szedették ki azután az őrök az oda behajigált értékeket. Olyanról nem tudok, hogy valaki önként átadta volna az értékeit. így arra sem tudok nyilatkozni, hogy ezek az értéktárgyak kihez kerültek, mi lett a sorsuk, elismervényt adtak-e az érintetteknek. Szabad mozgásunkban már korlátozottak voltunk, hisz az épületet nem hagyhattuk el. Az őrséget vegyesen csendőrök, rendőrök és leventék adták. Mindenkinek volt fedél a feje felett, de semmilyen ellátásban nem részesültünk, mindenki oda ült, illetve feküdt le, ahol helyet talált magának a földön. Mint említettem, kb. 2-3 nap múlva be- vagonírozásra kerültünk. Ez úgy történt, hogy szóltak, szedjük össze a holmijainkat, és pár perc múlva már indultunk is. Az elindulás előtt mindenkit újra megmotoztak, de ez a testüregekre ekkor már nem terjedt ki. Ilyen motozást rajtam is végeztek. Az állomásra gyalog mentünk, mindenki maga vitte a holmiját. Ez a reggeli órákban történt. Az állomásra őrséget adók kísértek bennünket, de elsősorban már csendőrök voltak jelen. Ezek a csendőrök ezután már egészen Szegedig elkísértek bennünket. A bevagonírozás rendkívül durván, nagy or- dítozás, kiabálás, lökdösés közben történt. Arról nincsen tudomásom, hogy valakit durván bántalmaztak volna, de a beszállításhoz már a puskatust is használták. Emlékezetem szerint a bevagonírozást követően a szerelvényt félreállították, és legalább egy napot bevagonírozva várakoztunk. A szükségletünket úgy tudtuk elvégezni, hogy leszállhattunk a vagonról, de annak közelében kellett maradnunk. Körben a szerelvényt csendőrök és rendőrök őrizték. Természetesen az őrség előzetesen közölte, hogy megszökni nem lehet, aki szökést kísérel meg, azt agyonlövik, de 126
