Makó Imre: Életünket és vérünket! Az első világháború hódmezővásárhelyi áldozatai (Hódmezővásárhely, 2004)
Bevezető - 46. közös gyalogezred
az olasz vonalat, és a csapatok egészen a Piavéig nyomultak előre. A 46. gyalogezredet alig két nap után kivonták a harcból, miután létszámának addigra több mint a felét elvesztette. Mindvégig részt vett azonban az osztrák-magyar'csapatok utolsó hadműveletében, a hadtörténetírás szerint eleve kudarcra ítélt piavei offenzívában. Ez 1918. június 15-én, a déltiroli arcvonalon kezdődött és a piavei átkeléssel folytatódott. A támadás súlypontját itt a 17. hadosztály két „legkeményebb” ezredére, a 46. és a 39. gyalogezredre helyezték. (A világháború folyamán ez utóbbi, debreceni ezred részesült a legtöbb alkalommal vezérkari dicséretben, összesen hét alkalommal). A szegedi ezred a megáradt folyó legnehezebb szakaszán, Mina körzetében próbálta kierőszakolni az átkelést. A Piave itt négy ágra szakadt, így a meredek lejtőn lejuttatott átkelőeszközöket a főágig még két kis szigeten is át kellett vonszolni. Az átkelőhely már kezdettől heves akna- és géppuskatűzben állott, az áthajózó egységeket sűrű rajokban támadták az ellenséges repülőgépek. Másfél zászlóalj átkelése után le is állították az áthajó- zást; a 20 kétrészes pontonból és a 36 csónakból csupán néhány csónak maradt, a többit szétlőtték, vagy léket kapott és elsüllyedt. A csapat másik része a déli órákban a Zocche- szakadékból kelt át. Néhány óra leforgása alatt az ezred 230 halottat és 300 sebesültet vesztett, több mint 80-an a sebesen rohanó árba vesztek.48 A hadosztály áthajózott lépcsői megrohamozták a szemben levő Montello-fennsík meredek, akadályokkal teletűzdelt oldalát és behatoltak az ellenség állásaiba, megkönnyítve ezzel a túlparton rekedtek átkelését is. A montellói csatában részt vett csapatok 30 kilométer széles és mintegy 5 kilométer mély területet ragadtak el az ellenségtől, 50 ezer foglyot ejtettek, június 19-én és 20-án pedig nagyobb erejű ellentámadásokat vertek vissza. Az offenzíva azonban az ellenlökések következtében és az elégtelen utánpótlás miatt néhány nap múlva összeomlott. A hadvezetés a lángoló, füstölgő kráter képét idéző fennsíkról a Piave keleti partjára, eredeti állásukba rendelte vissza a csapatokat, amelyek elért sikereik tudatában szinte értetlenül fogadták a parancsot. Osszveszteségük a hivatalos jelentés szerint is meghaladta a 78 ezer főt.49 Célját a támadás annyiban érte el, hogy sikerült lekötni az ellenséget, s megakadályozni abban, hogy innen erőt vigyen el a nyugati hadszíntérre, ahol március 23-a óta tombolt a „franciaországi nagy csata”. Az olasz haderő, amely az antant hatalmak, különösen a hadbalépett Amerika szinte korlátlan támogatását élvezve nyomasztó technikai és anyagi fölényre tett szert, október 25-én már a végső győzelem tudatában lendült ellentámadásra. A Monarchia csapatainak szükségleteit ugyanakkor mind kevéssé volt képes kielégíteni a gazdasági teljesítőképessége legvégső határáig eljutott hátország. A csapatoknál megjelent a hústalan nap, a pótfőzelék és a földfekete kenyér, amelyet a század vége már csajkában vételezett. Kezdett elmaradozni a ruházat és a felszerelések pótlása, de hiány mutatkozott a harc legelemibb eszközeiből is. Mindez a hadsereg felbomlását is meggyorsította, az elrettentő kivégzések dacára mindennapossá váltak a szökések és parancsmegtagadások. A Piave keleti partjára visszarendelt 46. gyalogezred tartalékba került, majd július 8- ától a Sáláról védelmi szakaszban állásharcra rendezkedett be, s egyike volt azon magyar alakulatoknak, amelyek a háború utolsó napjáig a tűzvonalban állottak. A nemzeti érzés morzsáiból erőt merítő, meg is félemlített katonák a debreceni bakákkal október 31-ig rendre visszaverték a körletükben indított olasz támadásokat, mégha - az immár teljesen értelmetlenné vált veszteségeik pótlására - október 26-tól már egyetlen szakasznyi tartalék 21
