Makó Imre: Életünket és vérünket! Az első világháború hódmezővásárhelyi áldozatai (Hódmezővásárhely, 2004)
Bevezető - Behívások és felmentések
BEHÍVÁSOK ÉS FELMENTÉSEK A háborúba lépés idején a birodalom állampolgárai számára, miképp Európa más államaiban is, az általános hadkötelezettség volt érvényben. Mindezt a véderőről szóló és a közös haderőről részleteiben is rendelkező 1912. évi XXX., a magyar országgyűlés által szintén 1912-ben elfogadott, a honvédségről szóló XXXI., valamint a népfelkelésről szóló 1886. évi XX. törvénycikkek szabályozták. Az állításköteleskor azzal a naptári évvel kezdődött, amelyben az iijű a 21. életévét betöltötte, és azon év végével zárult, amelyben betöltötte a 23 évet. Az újoncállítás a márciusban és áprilisban megtartott fősorozáson, vagy utósorozásokon történt. Ezekre mindig három korosztályt hívtak fel: az állításköteles korba lépő, és a megelőző két korosztályból kevésbé alkalmatlannak minősített személyeket. A sorozóbizottság által alkalmasnak talált ifjakat besorozták, és a megállapított újoncjutaléknak megfelelően beosztották a közös hadsereget és a haditengerészetet magában foglaló közös, valamint a külön magyar haderőbe, a honvédségbe. Erre elvileg a helyben összeállított állítási lajstromokba történt bejegyzés sorrendjében, minden korosztályon belül a két újoncjutalék arányában került sor. A honvédség fenntartásához megállapított újoncjutalék általában egyharmada volt a közös hadseregének. 1912-től az alkalmas újoncokat sorshúzással 12 fős csoportokba osztották, amelyből minden 4., 8. és 13. személyt a honvédséghez vonultattak be, a többséget pedig a közös hadsereghez. Az évi újoncszükséglet fedezése után fennmaradó újoncokat a póttartalékba helyezték át. A fólösszámúak kiválasztásakor elsősorban a családfenntartás érdekeit és a polgári foglalkozás fontosságát vették figyelembe, az öröklött mezei gazdaságok birtokosait, továbbá a családfenntartókat eleve a póttartalékba utalták. Az állításköteleskor végéig nősülni csak a honvédelmi miniszter külön engedélyével lehetett. A véderőről szóló korábbi, 1889. évi VI. törvénycikk a közös hadseregnél háromévi szolgálati kötelezettséget írt elő a sorhad állományában és hét évet a tartalékban, a póttartalékba besorozottak esetében pedig tíz évet. Ezt követően, mintegy megszokni a magyar vezényszavakat, a közös hadsereg legénységét további két évre még áthelyezték a honvédséghez. Az ide közvetlenül besorozottak szolgálati ideje szintén tizenkét év volt. Az új véderőtörvény az ún. második vonalat alkotó honvédséget és az annak megfelelő osztrák Landwehrt a közös hadsereg rangjára emelte, és egységesítette a korábban eltérő védkötelezettséget. A rendes szolgálati kötelezettség a korábbi három évvel szemben általában két év időtartam lett tényleges szolgálatban a sorhad állományában, és azt követően tíz év a tartalékban. A lovasságnál és a lovagló tüzérségnél, továbbá a háromévi tényleges szolgálati kötelezettséggel önként belépettek esetében, akik eredetileg 21 éves koruk előtt óhajtottak eleget tenni kötelezettségüknek, ez három év volt a tényleges szolgálatban és hét év a tartalékban, míg a haditengerészetnél négy év tényleges szolgálatban, öt év a tartalékban és három év az ún. tengervédben. Az ellenzék által már a kezdetektől bírált, „a szuronyok oltalma alatt” hozott új törvény azonban - összefüggésben az újonclétszám felemelésével - átmeneti rendelkezéseket is tartalmazott. Ezek a törvény hatálybalépését követő első három évben a gyalogsághoz, a vadászcsapatokhoz, a tüzérséghez és a műszaki csapatokhoz besorozottakra nézve még fenntartották a háromévi tényleges szolgálatot. 9
