Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

II. KÖZÉPKORI MEZŐVÁROSOK ÉS VÁROSLAKÓK AZ ALFÖLDÖN

A MEZŐVÁROSI FEJLŐDÉS NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA A KÖZÉPKORI HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN ÉS KÖRNYÉKÉN

A mai Hódmezővásárhely és tágabb környéke nem különül el önálló tájegységként, hanem egy nagyobb régió: a Körös-Tisza-Maros-köz része. Középkori történetének kutatását mégis az indokolja, hogy területén többször kísérelték meg nagyobb gazdasági egység, uradalom létrehozását. Az alábbiakban történeti-földrajzi, gazdasági, birtok- és közigazgatástörténeti vizsgálatok segítségével próbáljuk az említett törekvések okait és menetét feltárni.

Ennek a kelet felöl nyitott, a Kórógy, a Tisza és a Szárazér között fekvő területnek, miként az egész Körös-Tisza-Maros-szögnek, a földrajzi arculatát a 19. század első felében megindult folyamszabályozások alapvetően megváltoztatták. A szabályozás előtt a Tisza melletti rétsági területet álló és folyó vizek: tavak, laposok, síkok, erek és fokok szabdalták. Ez a „vízivilág” a Tiszától távolodva fokozatosan adta át helyét az úgynevezett mezőségi résznek.1 Az előbbi vidéken — az okleveles anyag bizonyítja — állattenyésztésre és vadászó-halászó életmódra nyílt lehetőség, míg az utóbbi mezőgazdasági művelésre volt inkább alkalmas. A folyók, árterek, kiöntések peremén vadgyümölcsök, ligetes művelésre alkalmas szőlők váltották egymást.2 A földművelés és a re- keszezéssel folytatott halászat — 1395-ben a Szentkirályi család egy halászó helyet kapott (unum locum clausure) a gyáli Kakas családból származó Skolasztika asszonytól3 — a lakosság megélhetését biztosította. Az állattenyésztésből felesleg is keletkezett, amely a vidék számára az országos kereskedelembe kapcsolódás lehetőségét jelentette. Már a Gellért-legenda megemlíti, hogy Ajtonynak a Maros mentére eső szállásterületén ménesei voltak. A Csák nembeli Miklós ispán fiainak osztozkodásakor 1239-ben készült oklevél is szól erről a ménesről, amelyet talán éppen a középkori Hód környékén tartottak. Ebben az időben ugyanis nemcsak a rétségen, hanem a mezőség jobbára feltöretlen sztyeppéján is jó legelők voltak. A török defterekből ugyancsak a szilajállat- tartás jelentősége olvasható ki.4

1 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza A-G. Budapest, 1963. (Továbbiakban TF I.) 835. p., Bodnár Béla: Hódmezővásárhely és környékének régi vízrajza. Szeged, 1928. 5- 35. p., Blazovich LÁSZLÓ-Lehmann István: A Tisza-szabályozás és Hódmezővásárhely. In: A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium évkönyve. Hódmezővásárhely, 1974. 57-69. p.

2 Knauz Nándor: A Garam-melletti Szent-Benedek Apátság I. Budapest, 1890. 28-29. p., A pannonhalmi Szent Benedek Rend története VII. Szerk.: Erdélyi László dr. Budapest, 1903. (Továbbiakban: P. R.) 225. p., Égető Melinda: Középkori szőlőművelésünk kérdéséhez. In: Ethnographia, 1980. 66-68. p.

3 Zsigmondkori oklevéltár I—II. Budapest, 1951, 1956, 1958. Összeállította Mályusz Elemér. (Továbbiakban: ZsO) I. 3800., II. 6157., 6222.

4 Emericus Szentpétery: Scriptore rerum Hungaricarum tempore ducum reumque stirpis Arpa- dianae gestarum I—II. Budapest, 1937-38. II. 389. p., Juhasz Koloman: Die Stifte der Tschanader Diözese im Mittelalter. Ein Beitrag zur Frühgeschichte und Kulturgeschichte des Banats. Münster i. W., 1927. Deutschtum und Ausland 8-9. (Továbbiakban: Stifte) 220. p.

263