Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK
mellett a nemzetség választott bírójának vagy egy főembernek ott kellett ülnie, nyilván azért, mert ők ismerték a fennálló helyzetet és a szokásjogot. Nélkülük a nádor nehezen tudott volna helyesen dönteni. A cikkelyből az is kiderül, hogy a nemzetségi bíró mellett egy másik vezetője is van a nemzetségnek, mégpedig katonai, amint ez később a kunok letelepedése után a székek esetében lesz, akinek a szerepe hasonló a székelyek hadnagyaiéhoz, és mint a hatalom fő birtokosa ő is részt vesz az ítélkezésben. A két kiváltságok népelem szabadságai megszerzésének ideje között nemcsak az időpontot, hanem a módot illetően is különbség van. Amíg a szászok egy privilégiumlevélben nyerték el azokat, addig a kunok a fentieken túl számosat később szereztek meg. Csak később nyerhették el a szabad plébános választás jogát, hiszen a kun törvény idején még a kereszténység felvétele volt a számukra kitűzött feladat. Azt csak 1512-ben nyerték el II. Ulászló királytól. A vámszabadsághoz korábban, a 15. században (1407, 1447) jutottak, ami feltehetően összefüggött állattenyésztő gazdálkodásukkal, ugyanis a fellendülő nagyállat-kereskedelem indíthatta őket az e jogért tett lépéseikre. Tehát az idők folyamán a kunok és jászok, mint katonai szolgálatot teljesítő nép, megszerezték azokat a kiváltságokat, amelyeket a szászok kaptak az Andreanumban, csak jóval hosszabb idő alatt, mint az előbbiek. A magyar királyoknak az országnak a Dunától keletre eső területein az egész középkor idején nem sikerült olyan állandó keretek között megszervezniük az egységes igazgatást, mint a nyugatin. Az említetteken kívül ugyanis az ország északkeleti részén szintén éltek olyan népelemek, mint a szepességi szászok és lándzsásnemesek, akik a fentebbiekhez hasonló kiváltságokkal bírtak, és nem tagolódtak be a megyerendszer szervezetébe. A szepességi szászok részben a tatárjárás (1241-1242) előtt, részben utána érkeztek a nekik adott területre, a Szepességbe. Több helyről toborzódtak, de mivel a városaikban később főként a magdeburgi jogot használták, nagyobb részük Szászföldről érkezhetett, véleményünk szerint Lengyelország felől a Kárpátok hágóin és szorosain átkelve. Az ő jogaikat és kötelezettségeiket ugyancsak később, egy emberöltő után, 1271-ben foglalta írásba V. István király (1270-1272), amelyet I. Károly király 1317- ben módosított és erősített meg. Privilégiumaik közé tartoztak a szabad bíró- és plébánosválasztás mellett a szabad vadászati, halászati és bányászati jogok. A királynak kezdetben 300, I. Károly király idejétől 1200 márka évenkénti összeget fizettek. A terra- giumon kívül minden adó alól mentesültek. A szepességi szászok, ha hadba vonult, 50 lándzsást küldtek a király seregébe, azonban ennek ellenére az ő feladatukként nem elsősorban a honvédelem, hanem a bányászatban szerzett jártasságuk hasznosítása volt fontos a király számára. Később, 1344-ben fordul elő a szász közösség (communitas) fogalma, amelyet a 24 szepesi város és a hozzátartozó községek alkottak. Rajtuk kívül is éltek szászok a Felvidéken, földesúri joghatóság alatt, azonban ők nem élvezték a szepesi szászok közösségének az előjogait. A magyarországi kiváltságolt népelemek számbavétele és jogállásuknak a szászokéval való összevetése során számba vesszük az ugyancsak a Szepességben élt lán- dzsásnemességet is, akik mint határőrök jutottak ezen funkciót betöltő társaikhoz hasonló kiváltságokhoz. 1243-ban nyert privilégiumlevelükben a szabad bíró választást szerezték meg és a női ágnak a fiúéval azonos öröklési képességét. A megye joghatósága alól kiemelten éltek, törvénykezési és igazgatási ügyeik intézésére székeket szervez180
