Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK

szólnak. II. András király Krakkó, Chrapundorf (Magyar-Igen) és Rams (Romosz) telepeseinek adott kiváltságokat 1206-ban. Bíróikat és papjaikat szabadon választhatták, mentesítette őket a vajda beszállásolásától, kivéve ha maguk vendégelik meg, és lehetővé tette számukra, hogy adójukat közösen fizessék, továbbá állataikat az erdőkben szabadon legeltethették. Ennek fejében az adófizetés mellett a határ őrizetét tartoztak ellátni, és ha a király személyesen hadba vonult, nekik is menniük kellett.

Bár egészen más szervezetről van szó, mégsem kerülhetjük el a német lovagrendnek adott kiváltságok megemlítését, mert később az Andreanumba bekerült kiváltságok sorában a lovagrendnek nyújtottak közül nem egyet megtalálunk. Annak fejében, hogy határvédelmet láttak el, és várak emelésére kötelezték őket a kunok támadásai ellen, továbbá a Barcaságot, a ritkán lakott területet (desertumot) betelepítik, 1212-ben megkapták a fentebb említett kiváltságokat, 1213-ban pedig, amikor területüket kiterjesztették, és a pénzváltókkal szemben a király védelmébe vette őket, Vilmos erdélyi püspök — kivéve a területükre betelepülő magyarok tizedeit — lemondott javukra a tized- szedés jogáról. 1222-ben az uralkodó vámmentességet adott nekik, és a területükön lakó összes népet alájuk rendelte. Ez utóbbi jogintézmények véleményünk szerint, mintáját képezték a két évvel később az Andreanumba került kiváltságoknak, és így hozzájárultak a szászoknak adott területi etnikai autonómia kialakításának lehetőségéhez, amely a korábbiakhoz képest minőségében mindenképpen újat hozott számukra. Az eddigiekkel szemben mint önálló népcsoport (etnikum) kiterjedt területre szabott autonómiát nyertek el a királytól. Az Andreanum egyúttal példaként szolgált más etnikai autonómiák létrehozásához.

A magyar királyoktól kapott etnikai autonómiával rendelkező népek közül, akikre kiváltságaik megszerzésekor hatott az Andreanum példája, a székelyeket említjük meg. A 9. században a magyarokhoz csatlakozott lovasnomád nép a magyarokkal együtt mint katonai segédnép érkezett a Kárpát-medencébe, ahol a 10-12. században a korabeli magyar állam szélein éltek, Pozsony, Sopron, Zala, Baranya, Ugocsa, Szabolcs és Bihar megyékből maradtak fenn rájuk vonatkozó adatok. A határőrizetet ellátó szabad népelemek életében a 12. század során változások álltak be, mivel a határvárispánsági szervezet megszűnt, és e népeket a várispánsági szervezetbe osztották, amely változás szabadságuk jelentős csökkenésével járt. Ekkor kelhettek útra az első székely csoportok kelet felé a még szabad, lakatlan területekre, másik részüket pedig a király telepíthette át, amikor a nyugati határ mentén megszűnt a veszély, keleten pedig a kunok és más pogány népek becsapásai és a Bizánccal kiéleződött helyzet miatt egyre több határőrre volt szükség. Erdélyben, a Kárpátok mentén fekvő területet a királyok ekkor szervezték védelmi övezetté éppen a szászok és székelyek betelepítésével.

Máig nem eldöntött kérdés, hogy a székelyek vagy a szászok telepedtek-e be előbb Dél-Erdélybe. A magunk részéről Kristó Gyula legújabban kifejtett álláspontját elfogadva úgy véljük, a II. Géza király idején érkező szászok megelőzték a székelyeket, akik már 1199-ben Dél-Erdélyben tartózkodtak, mert ekkor erősítette meg III. Ince pápa tisztségében a kézdi főesperest, akinek székhelye ekkor még (Szász)-Kézden volt, ahonnan — a helynevet is magukkal vitték — került át a székelyekkel együtt a Háromszéki medencébe. Beköltözésük a 12-13. század fordulóján, vagy a 13. század elején következett be, és szervezeti kereteiket a király hozzávetőlegesen a szászokéval egy időben alakította ki. Amíg a szászok élére a szász ispánt, addig a székelyekére a

177