Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK
székely ispánt állította. Az Andreanumban körülhatárolta a szász territóriumot, ugyanekkor a székelység területének magva a későbbi Maros- és Udvarhelyszék lehetett. Az e vidéktől keletre és dél-keletre fekvő magashegyi zónát a 13. század végén és a 14. század elején szánhattak meg a Szászföldről érkező székelyek, a főként állattenyésztésből élő szabad katona népelem, amely adóját állatokkal, mégpedig ökrökkel rótta le a király számára. A székelyek archaikus társadalmi keretek között éltek, amelynek meghatározó eleme a személyes szabadság és a közös tulajdon volt, amelyek alapjául a katonai (hadi) kötelezettségük szolgált. Nem rendelkeztek olyan kiváltságlevéllel, mint az Andreámon, társadalmi állapotuk és írásbeliségük korántsem fejlődött ki annyira, hogy ennek szükségét érezték volna. Zárt közösséget alkottak, a földjüket közösen birtokolták, s azon elsősorban a vérségi-nemzetségi kötelékeken alapuló szokásjog szerint éltek, és a vajda hatalma alól mentességet élveztek. Saját birtokuk csak a Székelyföldön kívül lehetett, amelyekkel azonban szabadon rendelkezhettek. A szászok és székelyek szabadsága teljesen más gyökerekből nőtt ki, alapja azonban egy volt, a katonai, hadi szolgálat. A két népelem szabadságai között több hasonlóság fedezhető fel. A székelyek területére, amint a szászokéra sem telepedhetett be senki, ha ez megtörtént valamilyen adományozással, akkor tiltakozhattak a király előtt, amint ez 1324-ben történt. Zárt közösségüket a szászokéhoz hasonlóan egyetemnek, universitasmk nevezték. 1298-ban a székely nemesek közösségként szerepeltek, 1299- ben közösen léptek fel egy emberölési ügyben. Igazgatási szervezetük kezdetben, amint a szászoké is, a megyerendszer felé mutatott. Elükön ispán, a székelyispán állt, akinek nevével 1235 után újra csak 1291-ben találkozunk, ám az utána következő időben rendszeresen. A rájuk vonatkozó rendkívül ritka adatokból kiderül, hogy Tamás székely ispánnak 1319-ben telegdi albírája, azaz alispánja volt, aki egyúttal a mentői várnagy tisztét is ellátta. A csíki székelyek élén 1324-ben hadnagy állt, akinek a tisztségét várispánsági minta alapján szervezhették meg, és elnevezése a székelység katonai jellegű szervezettségére utal. A székely területi igazgatás azonban a későbbiekben éppen a szász minta nyomán a székrendszer felé vette az irányt, és a hét szék kialakulásával hosszú időre nyugvópontra jutott. Amint a fentiekből kiderül, a székely és szász kiváltságok között számos hasonlóságot találhatunk, hiányoznak azonban a gazdasági szabadságjogok — amelyek a kereskedelemre terjedtek ki — a székelyek kiváltságainak katalógusából, melynek legfőbb oka az, hogy a szászokénál fejletlenebb, illetve más jellegű gazdasági viszonyok között éltek. Feltehetően nem fukarkodott volna a magyar király e jogok megadásával sem, ha a székelyek ezeket igényelték volna. A 13. században kiváltságokat kapott népek közül meg kell még említenünk a jászokat és a kunokat, mivel szabadságaik számos rokon vonást mutatnak a szászokéval. Az alán eredetű jászok és a kunok, akiknek őstörténete homályba vész, a tatárjárás előtt érkeztek Magyarországra. Az előbbiek betelepedésének ideje nem adatolható pontosan, az utóbbiak két hullámban érkeztek: az első az 1220-as évek második felében volt, majd egy évtizeddel később egy újabb csoport jött. E helyen nem célunk magyar- országi elhelyezkedésük és történetük részletes leírása, csak annyira figyelünk rájuk, amennyire a jogtörténeti fejtegetések megkívánják. Mindenekelőtt megjegyezzük azt, hogy a két nép, a mintegy kétszázezerre tehető kunság és a jóval kisebb lélekszámú 178
