Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK
Márton napja táján, tehát tavasszal, nyáron és ősszel nyolc napra terjedően apró só szerzésére és annak szabad, vámmentes hazaszállítására kaptak lehetőséget a királytól. Az apró só bizonyára nem a darabos, hanem a hordóban szállított ún. mosott sót jelentette. A kiváltságok fejében szolgáltatásokkal tartoztak. Csak a kamarahaszna adójaként, amely a királynak a pénzverésből származó bevétele volt, a régebbi érmék újra cseréléséből származó jövedelem, 500 márkát kellett fizetniük évente, mégpedig IV. Béla király ezüst márkájának megfelelő értékben, amely 4,5 szebeni félfertót ért, amely lemérve nem térhetett el a kölni dénár súlyától. A Magyar Királyság bevételei között jelentős, nagy summát tett ki ez az adótípus, amelyet mindenkinek fizetnie kellett. A szászok gazdasági erejét tükrözi az adó nagysága, és rétegezettségüket mutatja, hogy a bárminemű telekkel és azzal nem rendelkezőknek egyaránt fizetniük kellett ezt az adónemet, kivételt csak kifejezetten az eme adó fizetése alól felmentettek élveztek. Az adónak az egyes településekre, azon belül az egyes személyekre, illetve családokra kivetése már a szászok feladata volt, és nyilván segédkeztek a király kiküldötteinek az adó beszedésében, ami a közösségi életük jól szervezettségének a bizonyítéka. Természetesen a rendes földesúri adókat is tartoztak fizetni, amelyek beszedésére a király külön adószedőket küldött ki. Azt is elrendelte, hogy az adó beszedőinek a költségeikre naponta három lat ezüstöt fizessenek. Arról nincs hírünk, hogy a földadót (terragium) és az egyebeket fejenként vagy egy összegben fizették-e az Andreanum idején. Súlyos terhet jelentett a descensus, a szállás-adó, amelyet a királynak, illetve fő tisztségviselőinek, valamint kíséretüknek teljesítettek, amikor valamilyen hivatalos ügyben, illetve hadi esemény előfordulásakor az illető területen jártak. Ez az állami adófajta a szállásadás mellett a jövevények élelmezését is jelentette. Tőle éppen a 13. században igyekezett megszabadulni az, aki tehette. A szászoknak ez nem sikerült teljesen, de korlátozni tudták az alkalmakat. Az Andreanum értelmében a királyt és kíséretét háromszor, a vajdát pedig, ha a király ügyében járt, két alkalommal, oda- és visszaérkezésekor voltak kötelesek ellátni élelemmel és szállással. A szászokra a dél-erdélyi határok őrizetét bízta a király, ezen felül azonban tetemesen terhelte meg őket katonai feladatokkal. Ha a király az országon belül hadba vonult, 500 vitézt tartoztak kiállítani, ha az országon kívülre ment, 100 katonát tartoztak adni, ám ha a király egyik főtisztje vezette ura megbízásából a sereget, csak 50 katona állítására kötelezték őket. Amint a fentiekből látjuk, az erdélyi szászok az Andreanumban a korban adható összes szabadságjogot megszerezték, a legteljesebb szabadságot kapták. Mindezért azonban súlyos adóterheket rótt rájuk a király, amit azonban teljesíteni tudtak, és közben szépen gyarapodtak népességszámban és gazdagságban egyaránt. A szász földön lakók száma a 13. század első harmadában éppen az állítandó katonák mennyiségéből következően mintegy 10 ezerre tehető; leggazdagabbjaik, a gerébek közül pedig nem egy a későbbiek során a magyar nemesség sorába emelkedett. Mint említettük, az Andreanum nem született előzmények nélkül. Elsősorban a német szakirodalom egy, még II. Géza király uralkodása alatt keletkezett Geysaneumot emleget, és mi is valljuk, hogy a magyar király és a letelepülők között szóbeli megállapodás bizonyára már korábban is létezett, amelynek pontjai életkereteiket meghatározták. A német telepesek számára juttatott kiváltságokról ugyanis dokumentumok 176
