Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK
kásként élt. Ezzel az aktussal, biretumoi fejére téve vette be a püspök a megválasztottat egyházmegyéje papjainak coetusába. A plébános exemptio-i élvezett, azaz kiemelték a főesperes joghatósága alól, továbbá a város vagy község lakói neki fizették a tizedet, amely ókori eredetű egyházi adó, Magyarországon Szent István mint egyházalapító vezette be, kezdetben rajta a püspök és a plébános osztozott, az utóbbiak a tized negyedét kapták, később a főesperesek is részesedtek belőle a plébánosok rovására. A tized, amelyet az egyháznak, azaz mindenhol a mindenkori plébánosnak kellett begyüjtenie, beszállítása sem terhelte az adófizetőt, átengedése jelentősen megerősítette a plébános anyagi helyzetét, amit tovább javított a stólapénzből befolyt jövedelem, valamint a kegyes adományokból származó bevétel, illetve ingatlangyarapodás. Hogy ez a népesebb helyeken nem lehetett kevés, azt Buda város jogkönyvének 308. artikulusa mutatja, amely szerint egy éven belül értékesíteni kellett az esetleges értékvesztés miatt azokat az ingatlanokat, amelyeket végrendeletben az egyházra hagytak. Az egyház kezén lévő ingatlanokat viszont nem lehetett értékesíteni, csak a városi tanács tudtával és beleegyezésével (373. sz.), mert az Istennek ajánlott dolgoknak őt kell szolgálniuk. Saját plébániájának jövedelme felett maga a tanács őrködött Budán, ugyanis a plébános az adók nem fizetése esetén a bíróhoz fordulhatott azok behajtása érdekében (249. sz.). Nem lehetett ez másként a szászok esetében sem. A városi plébániák, amelyeknek vezetői kiemelt helyzetbe kerültek, jól jövedelmező stallumokhoz jutottak, ám az átlagos műveltségű plébánosoknál nagyobb műveltséggel kellett rendelkezniük, továbbá tartoztak kánonjogi jártasságra szert tenni, hogy hivatalukat elláthassák. A szászoknak adott közjogi kiváltságok között befejezésül az önálló pecséthasználatot említjük meg, amely biztosítéka volt annak, hogy közösségük önálló jogi személyként léphessen fel. A későbbiekben ennek nyomán alakulhattak ki a székek és az egyes szász városok pecsétjei, amelyek lehetővé tették az önálló városi kancelláriák működését, melyek segítették a bíróságok törvénykezési munkáját, és kiszolgálták a helyi igazgatás, valamint a polgárok igényeit, továbbá a tanács hiteleshelyi tevékenységét. A gazdasági jellegű kiváltságok közül a legfontosabb volt a felmentés a vámok fizetése alól. A király a szászoknak teljes vámmentességet adott. Kereskedőik szabadon vihették árúikat, és térhettek haza a vásárolt árucikkekkel. A meglehetősen rövid cikkelyt egy 18. századinál korábbi magyar fordítása értelmezi is, amely szerint a vámok, a harmincad — a vásárjövedelem királyi párnak járó hányada — és egyéb adók fizetése alól mentesek, sőt akármelyik piacon vagy vásáron kirakodhatnak, és semmit sem kell fizetniük. Természetesen azokon a vámhelyeken, amelyeket már a királyok korábban, az Andreanum kibocsátása előtt eladományoztak, és magánkézben voltak, a szász kereskedőknek vámot kellett fizetniük, mert ezekre nézve a király már nem rendelkezhetett. A német hospeseknek a gazdasági erejét és fejlettségét, iparuk és kereskedelmük élénkségét fejezi ki e cikkely, ebből fakadt ugyanis, hogy bevetették kiváltságlevelükbe a vámszabadságról szóló szabályt, amelyet a legtöbb etnikai autonómiát megalapozó privilégium nem tartalmaz. A gazdasági kiváltságok közé tartozik az apró só szabad beszerzésének a lehetősége, amely jog az etnikai kiváltságokkal rendelkező csoportokat általában szintén nem illette meg. Ezen időszakban az egyháziak kaptak csak előjogokat a sókereskedelembe való kapcsolódásra. A német hospesek viszont Szent György, Szent István és Szent 175
