Rónay Elemér – Gilicze János – Marosvári Attila: A zombori Rónay család története - Dél-Alföldi évszázadok 30. (Szeged, 2012)

RÓNAY (OEXEL) MIHÁLY (1813–1873)

amelynek elnökéül Korda Jánosné szül. Vedres Rózát, tagjául Osztrovszky Józsefné szül. Palásthy Leopoldinát, Schaeffer Ádámné szül. Götz Borbálát, Dáni Ferencné szül. Korda Terézt, Vadász Manóné szül. Béró Jozefát, Rónay Jánosné szül. Karácson Emíliát, Fischer Mihályné szül. Schaeffer Katalint, Rónay Mihályné szül. Németszeghy Máriát és még többeket választottak meg. Kórházak szerint, mint vezetők, ápoló csoportokat alakítottak, és amikor a lázadó rácok 1849. február havában Újszegedre nyomultak, gyermekeiket előre küldték Félegyházára és Pestre, de maguk a sebesültek mellett maradtak. 36

A Debrecenben 1849. április 14-én meghozott függetlenségi nyilatkozatot Rónay Mihály alispán az április 28-án Hódmezővásárhelyen megtartott megyei bizottmányi ülésen jelentette be, amit a vármegye közönsége nagy örömmel fogadott, és egyhangúlag elhatározta, hogy e napot egyházilag és polgárilag megünnepli, és evégből május 6-ra ünnepélyes ülést hívott össze, és azt nagy pompával meg is tartották. A vármegyeházát kivilágították és fellobogózták. A címereket, feliratokat, jelvényeket és jeleket, amelyek a trónvesztettnek nyilvánított uralkodó családra emlékeztettek, minden nyilvános helyről eltávolítottak, és újabb 305 honvédújoncot állítottak ki. Az alispán bejelentette, hogy a maga részéről 100 Ft-ot letesz az ország szükségleteinek

fedezésére. 37

„A szabadságharc leveretése után - írja dr. Zsilinszky - következett a legaljasabb emberi indulatnak, a bosszúnak a munkája.” A reakció emberei, a császári párton lévő urak csakhamar érintkezésbe léptek azokkal az elégedetlen elemekkel, akiket a szabadságért lelkesedő nép 1848 tavaszán mellőzött, és akiket később a magyar kormány megbízhatatlan embereknek és rossz hazafiaknak tartott. Most ezeké volt a világ, ezek lettek egyszerre hű és jó érzésű hazafiak, akik kényük-kedvük szerint bánhattak el az úgynevezett rebellisekkel. Csongrád megyében gróf Károlyi Lajos és őrgróf Pallavicini Alfonz is ezek közé tartoztak, mint akiket az uralkodóház iránti rokonszenvük miatt a magyar kormány többekkel együtt hazaárulónak jelentett ki. Ezekkel tartott Babarczy Antal egykori alispán, aki a forradalom alatt a császári hadsereg élelmezési biztosa lett, továbbá Bene József főispáni helytartó, Temesváry István volt alispán, Leeb Mátyás szentesi róm. kát. plébános és mindazok, akik az alkotmányos új korszak elején hivatalt és befolyást vesztettek. Ezek még a világosi fegyverletétel előtt, mikor az osztrák és muszka seregek Szeged felé vonultak, kezdtek mozgolódni, hogy a győzelmes hatalom szolgálatában érdemeket szerezhessenek maguknak. Összeköttetésbe léptek gróf Cziráky Jánossal, aki mint császári biztos kísérte a császári sereget. Köztük legmozgékonyabb Temesváry István volt, aki - mint láttuk - az 1848. május 6-i tisztújító gyűlésen olyan zokon vette mellőzöttségét, hogy dühösen otthagyta a

1848/49-es forradalom és szabadságharc idején. Szeged, 1987. Tanulmányok Csongrád megye történetéből XI. 125.

36 Czímer Károly: A Szeged-Belvárosi kaszinó százéves története, i. m. 67-68., lásd még: Reizner János: A régi Szeged, i. m. 239., Szeged története 2. Szerk. Farkas József, i. m. 784-785.

37 Zsilinszky Mihály: Csongrádvármegye története i. m. III. 230-233.

188