Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)
SUPPLEMENTUM
Volt az ünnepi beszédeknek még egy közös jellemzője: a hódolat retorikája egyszerre szólt az észnek és a szívnek. A politikában jártas hallgatóság figyelhette a közjogi mozzanatokat, Kossuth politikai pályájának eltérő nyomatékkai említett részleteit, ugyanakkor az ünnepi közönség elsöprő többségét kitevő, finom részletekre kevésbé érzékeny hallgatóság mint felmagasztalást, mint imát hallgathatta ezeket a beszédeket. Az ünnepi beszéd ima voltát olykor a szónokok azzal is hangsúlyozták, hogy szónoklatukat egy hangsúlyos „ámen”-nel zárták. A hajdani mezővárosok gazdaságilag megerősödött polgárai kimondottan nagy anyagi áldozatokat vállaltak, hogy Kossuth emlékét méltó módon megörökítsék. Békéscsabán az egész alakos Kossuth-szoborra 4000 korona adakozás útján gyűlt össze, a hiányzó 13 000 koronát - az adott viszonyok között ez horribilis összegnek számított - a város földvételi pénztárából fedezték.54 Békéscsaba mellett teljes alakos szobrot emelt Kossuthnak Orosháza, mellszoborral tisztelgett Szeghalom, Kondoros és a ma Békéshez, egykor Biharhoz tartozott Sarkad.55 A források, az egykorú sajtóbeszámolók szerint a megyei Kossuth-ün- nepségek rendkívüli azonosulás mellett zajlottak le. Gyulán is, Békéscsabán is volt olyan ünnepség, amelyen mintegy 10 000 ember vett részt. Gyulán Kossuth városházi képének felavatásakor a résztvevők többsége nem fért be a városháza dísztermébe, az 1902- es gyomai díszközgyűlés idején ugyancsak kicsinek bizonyult a városháza nagyterme. A korabeli sajtóbeszámolókból helyenként ma is átüt az a különleges hangulat, amit egy- egy nagyszabású megemlékezés sugárzott. Az 1895-ös gyulai ünnep után a helyi lap máskor vitriolos tollú tárcaírója érezhető megindultsággal számolt be a „fehér kezű és barna arcú magyarokat” összeforrasztó pillanatról: „Az igaz magyarok lobogó hazaszeretete, melynek tömege, elemi megnyilatkozása meghatja, megilleti az embert - s arra készteti, hogy magáévá tegye a nép ünnepét, lelkesedjen ... ne keresse a formákat, amelyekben a hazaszeretet megnyilatkozik, hanem örüljön a lényegnek, hogy szegényt, gazdagot, urat, parasztot együtt ünnepelni lát.”56 Hogy ez a kultusz valóban összekötött igen-igen távoli rétegeket, arra nagyon sok konkrét példát találni. A korszak vezető történészei közé tartozó Márki Sándor 1889-ben tagja volt a párizsi világkiállításra menet Kossuthot Torinóban meglátogató 850 fős küldöttségnek. Egy kisebb fogadás alkalmával néhány szót válthatott az idős politikussal, a találkozást naplójában a következőképpen örökítette meg: „Leírhatatlan jelenetek következtek; s a galambősz Kossuth bámulatos fényű szemeiben s a mienkben egyszerre csillantak meg a meghatottság könnyei. Vén emberek elfogódva csókolták meg kezeit. Mindegyikkel váltott néhány szót. Magamat bemutatva mondtam, hogy mint tanár, fő kötelességemnek tartom ébren tartani növendékeim közt a hazaszeretetnek azon érzetét, mellyel elválaszthatatlanul összeforrt az ő neve. »Tegye azt - mondta. - Szentebb föladatot nem teljesíthet hazája iránt, mint ha a hazaszeretet érzetét csepegteti növendékeinek szívébe.« A többieknek példájára, de patriarchális alakja által is késztetve kezet akartam neki csókolni. Kissé vonakodott. »Kit az egész ország a maga apjának nevez, nem utasíthatja el magától a tisztelet ezen csekély jelét.« Megszorította kezemet, én megcsókoltam az ő kezét, s úgy éreztem magamat, mint 28 évvel ezelőtt a bérmáláskor: a hitben megerősödve.”57 A társadalom alsó rétegeiből hasonló intenzitású érzelmeket tükröznek Herman Ottó Kossuthnak írt sorai. Egyik Békés megyei útja alkalmával egy idős csősz meg akarta köszönni szép beszédét: „Levette a tarisznyát, kivette a kést, s a széles akasztószíj aljáról lefejtett egy bőrfoltot, s kivett onnan egy átzsírosodott papirost, mondván: 471
