Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)
KOSSUTH ZÁSZLÓ
véres, vak dühvei rombolt. Tisza pedig a lázadókkal szövetkezett a szinmagyarság letörésére. Csoda-e, ha a büntetlenül gyújtogató gyűlölet orgyilkosságra vetemedett? Ugyanaz a gonosz szellem tervezte a pokolgépet, mely ott ordít az oláh agitátorok szavaiban, ott melegszik az oláh „nemzeti komité” tanácskozó termében, ott leselkedik az oláh pénzintézetek vasszekrényeiből. A magyarság gyűlöletének szelleme! Tisza jól ismeri ezt a szellemet, mikor segitségtil hivja a magyarság ellen indított hajszában. Tisza előtt nem az oláh nép kedves, hanem az oláh agitátorok. A népnek becsületes közigazgatás, igazságos munkabér, választójog, gyülekezési szabadság, jó utak, emberszerető szolgabirók, mezőgazdasági és ipari munkaalkalmak kellenek. Éppen, mint a magyarnak. Tisza tehát nem törődik a néppel. Neki az oláh bankügyészek, pópák az emberei, kik mandátumért, üzleti haszonért, püspökségért elárulják saját népüket, megtagadják fajuk demokratikus törekvéseit. Kik a magyar nemzeti vágyak gyűlöletével, a nemzeti intézmények felgyujtásával hálálják meg Tisza pártfogását. Lehet-e égbekiáltóbb igazságtalanság annál, hogy mig a nemzetiségi izgatok gőgösen békefeltételeket diktálnak a magyar kormánynak, addig az igazságügyminiszter parancsára „alkotmányos államforma elleni lázitás büntette címén” üldözik az ügyészségek azokat a becsületes, tiszta lelkű magyarokat, kik a nemzet függetlenségéért, a nép jólétéért mernek szót emelni. Tiszáék szemében csak egy erény van: gyűlölni a becsületet, a népszabadságot, az emberi jogokat, a demokráciát. Tiszáék előtt csak egy megbocsáthatatlan bűn van: a magyarságnak, a becsületnek, a szabadságnak rajongó szeretete! Ebben az országban csak egy üldözött, kifosztott, megvetett faj van: a magyar. Ezt szabad megalázni, vérig sérteni. Az oláh nemzetiségi párt hivatalos lapja, az Aradon megjelenő „Románul” azért meri azt Írni, hogy „Jaczkovics Mihály vikáriust, ki annyi igaz hívőnknek feldúlta lelki békéjét, utolérte a megérdemelt büntetés.” Tehát nyíltan merik már hirdetni, hogy a magyarság munkásait, a magyar állami egység védelmezőinek orgyilkosai csak jogos büntetést hajtottak végre. Elrothadt-e az egykor erős magyar ököl, hogy még erre sem mozdul meg? Van a türelemnek egy határa, mikor az már a gyávaságnál is utálatosabb. A lelkemben felujul egy kép. Az oláh „nemzeti komité” paktálása idejében történt. Egy székelyföldi polgártársammal jöttem a törvényszéktől, hol a függetlenségi eszme fanatikus hirdetéséért vádat emelt ellene az ügyészség. Villamosra szálltunk. Ugyanabba a kocsiba szállott fel az oláh komité két szájas tagja: Pop-Csicsó István és Vajda-Vojvoda Sándor.172 Mind a kettő hírhedt magyargyülölő. Az egyik Axentienek,173 Nagyenyed véreskezü hóhérának temetésén üdvözítő beszédet tartott. A másik a képviselőházban egy 172 Pop-Csicsó István: Az akkori magyar törvényhozás román tagjai - csak néhány nevet említenék a jegyzőkönyvből: Polit Mihály, Goldis László, Vajda Sándor, Maniu Gyula, Vlád Aurél, Mihali Tivadar, Pop Csicsó István - a nemzeti jogok csorbítását, a felkezeti autonómiájukba való beavatkozást siralmazták, ez ellen szólalt föl Bethlen, időközben fölvázolva a „román nemzetiségi kérdés fejlődését”. 173 Axentie: A város 1848. nov. 1-től szüntelen aggodalomban volt, de az oláh gerillavezérek (Axentie Sevem, Jánk, Jánku Abrahám, az u. n. «havasi király» és Prodán) miután a várost már egyszer kirabolták, s az annak következtében megrémült enyediek a császár iránti hűségesküt letették, kegyelmet és kíméletet Ígértek a városnak. De Jánk és Axentie rablói 1849. jan. 8-án a teljesen védtelenül maradt várost, adott Ígéretük ellenére, éjjel orozva megtámadták, teljesen kirabolták s felégették, lakói közül 6-700-at a legkegyetlenebb módon legyilkoltak s az életben maradtak kénytelenek voltak a leghidegebb éjben ruházatlanul menekülni. 273
