Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)

MAGYAR NEMZET

minden bűnüket a magyarra hárítják, s a telítetlen asztalnak, a didergő testnek fájdalmát a magyar állam elleni gyűlöletté szítják. És most előreveti sugarait egy törvény, mely várat akar építeni az agitátorok rablóhadjáratai ellen. A magyar nyelv tudásának a várát, hová bemenekülhet a megra­bolt, a kifosztott, az elámított nép, s mely megvédi a csalás elől még meglévő falatját, meggyógyítja a még halálosan meg nem mérgezett lelkeket. Fényt, világosságot hoz ez a törvény. Hogy az áldozatra szánt lássa, hogy papja a szeretet jelvénye, a kereszt helyett a gyűlölet dorongját szorongatja, hogy ügyvédje nem az igazság könyvében lapoz, hanem kezét az ő zsebében tartja. Ezt a fényt, világosságot kötelezővé kell tenni. Mit ér a napfényen, gazdagon megtérített asztal, ha a sötétségben sínylődő, mit sem tudva róla, tovább éhezik. Nem kell arra várni az államnak, hogy a sötétségben sínylődök maguk kérjék a fény áradását. Ha ismernék is ezt az előttük még ismeretlen áldást, kérő hangjukat úgy is tulzugná azoknak hangos lármája, kiknek jól gyümölcsöző tőke a sötétség. A halálraítélt kérését elnyeli a dobpergés zaja. A dobpergésnél százszor zajosabb az agitátorok lármája, melylyel a magyar nyelv ellen tiltakoznak. Azzal a fájdalommal nézik Apponyi javaslatát, melylyel a czigány a megmérgezett állat meggyógyitására jött orvost nézi. Szidja, átkozza a tudás emberét, ki megfosztja őt biztos zsákmányától. Jól tudja, hogy a meggyógyított állat nem kerül czigánykézre, dögrovásra. Jól tudják az agitátorok, hogy a magyar nyelven meggyógyított, felvilágosított lélek nem lesz többé az ő prédájuk. Rossz gazda az, ki rajtakapva a czigányt jószágának megrontásában, nem fizet meg annak érdeme szerint. Nincs jövője annak az államnak, mely tétlenül tűrné, hogy polgá­rait ellene büntetlenül izgassák, lázitsák. Az Apponyi javaslata ellen tartott népgyülések szónokainak bűnös hevességét tömlöczökben kell lecsillapítani. Ügyész urak, ügyeljenek! MAGYAR NEMZET 1907. április 7. Magyarország tűzfala Irta: Dr. Nagy György A Románián végigsistergő rettenetes tűznek fénye megvilágítja édes hazánk délkeleti részét, a Székelyföldet. E borzalmas fénynél a Székelyföld egy uj történeti misszióját ismerhetjük fel. Eddig a székelyek Magyarország keleti kapujának védői voltak. Hosszú századokon át önzetlen önfeláldozással, izzó hazaszeretettel, ragyogó vitézséggel töltöt­ték be történeti hivatásukat. Ezután a Székelyföldre, nyugat felől egy uj misszió vár, gátja kell, hogy legyen a dákoromán törekvéseknek, elszigetelő, tűzfal a Romániában már ki­gyulladt, Erdélyben még csak a szivekben szított rokon lángok között. Hogy Romániának romboló lángja nem csap át hozzánk, abban az érdem egyedül a Székelyföldé. Az oláh nyelvű oláh állampolgár és az oláh nyelvű magyar állampolgár között ott áll a székely, s míg egyik szeme őrködve nézi az idegen tűz terjedését, addig a másikkal megfigyeli saját honfitársát, míg egyik kezével elfojtja a Romániából átcsapkodó tüzes pernyét, addig a másikkal visszatartja a gyilkos tűz élesztésére vágyakozó magyar állampolgárt. 144

Next

/
Thumbnails
Contents