Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)
MAGYAR NEMZET
Jogot a magyar nyelvnek! Irta: Dr. Nagy György MAGYAR NEMZET 1907. április 6. Míg a húsvéti szent ünnepek alatt a harangok diadalmas zúgással hirdették az eszmének, az igazságnak feltámadását, zengték a feltámadásnak hallelujáját, addig édes hazánkban a nemzetiségiek sok helyen tömeggé verődve, „feszítsd meg”-el kiáltottak a magyar állameszmére, a magyar nyelv igazságára. A nem állami tanítók fizetését rendező törvényjavaslattól reméljük azt az erőt, mely a magyar nyelvnek sírján megmozdítja azt a követ, melyet a nemzetiségi törvény gördített oda. A törvényjavaslatban csak annyi az erő, hogy megmozdítsa a követ, hogy igy az éltető nemzeti szellem behatolhasson, s életre ébreszsze négy évtizednek drága halottját. De nem elég ez! Olyan erőt kell, hogy adjon a nemzeti akarat a törvénynek, mely el is mozdítja a követ, hogy sírjából kikelve a magyar nyelvnek joga, győzedelmes hóditó útjára indulhasson. Bele kell venni a törvénybe a magyar nyelven való kötelező tanítást. A nemzetiségek között a magyar nyelv elleni lármázásban az oláh agitátorok a leghangosabbak. Az egész Erdély zug lármájuktól. Az oláh ügyvéd perirat helyett memorándumot készít Apponyi javaslata ellen. A pópa a keresztelők, lakodalmak lagziját a magyar állameszme torjává avatja. A dászkál a gyermekek oktatása helyett a felnőttek között terjeszti a szellemi sötétséget, a magyarok iránti gyűlöletet. Az oláh pénzintézetekben váltók helyett kiáltványokat forgatnak, kötelezvény helyett röpiratokat iratnak alá. Az még a tisztességesebb eljárás, mikor nyilvános gyűléseken tiltakoznak. De éjjelenként korcsmákban, magánházakban titkos összejöveteleket tartanak, s ott bujtogatnak, izgatnak, lázitanak. Erdély magyarsága e gonosz munkával szemben tehetetlenül áll. Magyar lapokban hiába Írjuk az oláh anyanyelvű népet felvilágosító czikkeket, nem tudnak magyarul olvasni. Gyűlésbe hiába hivnók, nem értenek magyarul. A magyarság minden jóindulata beleful a butaság posványába, melylyel az agitátárok fajukat elszigetelték. Százszámra kapom magyar testvéreimtől az intő, figyelmeztető, buzdító levelet, hogy bénítsam meg az izgatok lelketlen munkáját. Nincs erőm, sírva vergődöm tehetetlenségemben. Ide a hatóságnak, az államnak hatalmas ereje kell. Ha az Apponyi javaslatánál csak egy lépést is hátrál a magyar állameszme, ha a törvényhozás a javaslatból csak egy vonást is feláldoz a nemzetiségek javára, akkor Erdély pusztulása menthetetlen. Az aránylag gyenge és szegény magyarság és székelység nem fogja felvehetni a versenyt az igazságtalan diadaltól még erősebbé lett oláhval. Ezerszer ismételem, mindig hangoztatom, hogy maga a nem magyar anyanyelvű állampolgár hű fia legyen a hazának. Van is köztük sok jó hazafi. De csak olyanok, kik meg tudtak szabadulni az agitátorok rabságából. Rettenetes egy rabság ez. A tanító az agyát mételyezi meg az áldozatnak, a pap a lelkére rak babonából vert bilincseket, az ügyvéd garasára teszi rá a kezét, a bank a házát, földecskéjét veszi gyámkodásába. A nemzetiségek középosztályának nincs történeti múltja. A 48-iki nagy átalakulás után a tömegből lassan kiválnak az élesebb foguak, erősebb öklüek, a könnyebb lelkiismeretüek, és saját fajtájukat tépve, zúzva, törve építették fel vagyoni jólétüket. Megmételyezett agyak, lelánczolt lelkek, elrabolt garasok, elárverezett viskók jelzik haladásuk útját. Ezek jelzik az agitátorok pályafutását. Különösen az oláhokét. Jól értik a módját. Míg egy rossz bocskora, egy tál puliszkája van az áldozatnak, addig körmük közül ki nem eresztik. Ha koldussá tették, 143
