Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)

A NAP

Nem is ér az Írás semmit. Veszett kutyát úgy sem lehet ráolvasással gyógyítani. Isten szeretnék lenni egy percre, hogy összegyüjtsem az elkeseredésnek kicsorduló könnyeit. Hogy ebbe tengerbe belefuljon négyszázesztendőnek minden türelme, minden meghu- nyászkodása. Isten szeretnék lenni egy percre, hogy felfogjam az ajkaknak haragos sóhaját. Hogy ez a vihar elseperje, összetörje négyszázesztendőnek minden kishitűségét, minden oktalan bizalmát.

Hejh! Kár álmodozni! Hejh! Kár ábrándozni! A sivár valóság az, hogy tűrni kell, hogy a rabló a kifosztott koldust kapzsisággal vádolja. Tűrni kell, hogy a vérünkön meghízott osztrák a száraz kenyeret is szemünkre hányja. Tűrni kell, hogy a pénzünkön meglépésedéit lakáj rongyunkat is fényűzésnek csúfolja.

Aki tud, az tűrjön. Az én dacos, kuruc dobogásu szivem nem akarja megtanulni ezt a talmi erényt. A jó istentől akartam lázadó szivemnek békességet kérni. Felhasználva az ünnepnapot, szombaton útnak indultam, hogy az Úr házában, vergődő, lázas lelkemnek gyógyulást szerezzek. A Szent István-templom bejárata előtt rendőr állta az utamat. Kérdésemre kijelentette, hogy nem enged be a templomba, mert a „császárt” várják oda. Haragosan kitörtem: Hát már az istent is kisajátítják a Habsburgok?! Azután megtudtam, hogy ott zárkőletételt fognak ünnepelni.

Azzal tovább mentem. A fülemüléről mondják, hogy a fájdalom váltja ki belőle a legszebb dalokat. Velem a fájó elkeseredés álmodtatott gyönyörű, édes álmokat. Álmodtam útközben, ébren azt a gyönyürü álmot, mikor a templomok ajtói kinyílnak a nemzet millió előtt s a függetlenség szent templomának zárkövét helyezi el a népfelség. Ha úgy van megírva a sors könyvében, hogy e követ vér kell, hogy megszentelje, boldog, büszke leszek, ha az én vérem is, ez a nyugtalan, lázadó, de minden cseppjében igaz magyar vér is ott lesz rajta.

Álmodozás közben uj templomhoz értem. Nem kértem ott imámba a jó istentől egészséget, hirt, vagyont, hanem pogány vakmerőséggel ennél százszor, százezerszer többet, azt kértem, hogy ha haldokolva, elfelejtve, koldusán is, de lássam meg azt a szent, áldva áldott, vágyva vágyott napot: a szabad, független, önálló Magyarország felvirradó napját.

A NAP 1906. december 13.

Magyarok vagyunk-e?

Irta: Dr. Nagy György

A magyar delegáció külügyi albizottsága előtt elmondta expozéját Aehrenthal-Lexa Alajos, a külügyminiszter. A megszólalt „magyar nemzeti vívmány” bizony sült osztrák. Egy szót sem tud magyarul, vagy amint ő választékosán kifejezi, „a magyar nyelv ismeretével nem rendelkezik”. Bezzeg a pénzünkkel meg ugyancsak akar rendelkezni! Hiába járt a függetlenségi pártkörben, azért beszédéből a Ballplatznak régi, romlott, fülledt, osztrák levegője csap ki.

Beszéde csupa ellentmondás. Csupa üres ígéret. Míg Európa más nagyhatalmai határozott, öncélú, nagystílű külügyi politikát folytatnak, amig igyekeznek a világversenyben diadalmasan előrehaladni, addig Magyarország-Ausztria a német érdekek szekerébe fogva, öntudatlan eszköze idegen céloknak, szeszélyes játékszere idegen akaratnak.

110