Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)
A NAP
Intsen, de ne vonzzon. Szobrát nem a győzelemre jutott eszmék felkelő napjának sugarai ragyogják be diadalmasan, hanem eszmei lealkonyodásának szomorú, sáppadt fénye. E sáppadt világításból is hóditón, ragyogóan tündököl ki Andrássy Gyulának, az embernek alakja. Legyen áldott az ember emlékezete. A politikussal, az álnok hatvanhéttel végzett a nemzet. A NAP 1906. december 8. A rabok sóhaja. Irta: Dr. Nagy György országgyűlési képviselő. Készül a katonai bűnvádi perrendtartás reformja. Legalább Schönaich, a közös hadügyminiszter ezt mondotta a delegációban. Közel negyven év óta készül. Mintha csak Fejérváry kommandirozná: „lassan, lassan, lassan.” A régi, az érvényben levő perrendtartás a bűnnek Bibliája. Paragrafusokba szedett emberi gonoszság, lelki romlottság, szellemi sötétség. Valóságos betűkbe öntött, könyvbe kötött osztrák generális. Tyukeszű, buta, kegyetlen. A puszta gyanú elég a vádra. A vád már jogerős ítélet is. A vádlottat senki sem védi. Meg sem hallgatja. Nincs nyilvánosság. Magyar fiúnak, magyar katonának még százszor rosszabb a sorsa. Szavát nem értik. Pusztába kiáltott szó védekezése. Tömlöcbe kerül, ha százszor ártatlan is. Delegátus urak! Kérve kérem, hallgassák meg szavam. A száraz kenyér, a poshadt víz rabjaiért, magyar katonákért, magyar anyák gyermekeiért könyörgök. Hiszem, hogy az udvari ebédek Ínyenc ételei után, miknek bizony én a nevét sem tudom s nem is akarom megtanulni, kellemetlen a gyomornak a penészes, száraz kenyérnek még a neve is. Azt is gondolom, hogy a királyi asztal gyöngyöző pezsgőjének finom zamatját vétek megrontani poshadt, állott víznek emlegetésével. De hát én ilyen rosszlelkü vagyok! Jobban érdekel a kenyérnek és a víznek sorsa, melyen szegény magyar rabkatona sínylődik, senyved, mint a drága ételé és finom pezsgőé, mely alatt roskadoz a császár asztala. Ne értsenek félre. Nem azt akarom én, hogy a vétkező katonát börtönbezárás helyett királyi asztalhoz ültessék. Lehet, hogy a megtévedt szegény fiú szégyelné is Fejérváryval egy asztalnál ülni. Nem azt akarom, hogy a bűnös ne bűnhődjék. Nem azt kívánom, hogy a mundér a bűnre szabadalmat adjon. De kérem, kívánom, követelem az igazság nevében, hogy ne tűrjék azt a törvényt, mely a katonát kegyetlenül megfosztja a védelem jogától, mely meghallgatás nélkül Ítéletté emeli a vádat, értelem nélkül, gépiesen „pereat”-ot kiált. Egy-egy naiv, jóhiszemű lélek még mindig csodálkozik azon, hogy kevés magyar fiú megy a hadbírósághoz. Pedig ennek is kizárólag a perrendtartás az oka. Irtózik a magyar fiú attól, hogy bírói címmel hóhéra, gyilkosa legyen saját véreinek, saját testvéreinek. Visszariad attól a szörnyű gondolattól, hogy ott törvény fogja kötelezni törvénytelenség elkövetésére, hogy a bűn büntetésének hazug ürügye alatt kényszerítve lenne az igazságot üldözni. Nem mese, nem frázis, nem agyrém ez. Sok jó barátom van, kit csupán ez tartott vissza a hadbírói pályától. Ne üljenek fel a delegátusok a törvény reformjára, az uj törvényre vonatkozó újabb hitegetésnek. Azt mondják, hogy könnyebb utolérni a hazugot, mint a sánta kutyát. Negyven 108
