Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)
A NAP
A NAP 1906. december 4. Hol az őszinteség?! Irta: Dr. Nagy György országgyűlési képviselő. Nem vettem részt gróf Andrássy Gyula szobrának ünnepélyes felavatásán. Szándékosan nem mentem el az ünnepre. Tisztelem Andrássynak emlékét. Elismerem história érdemeit. Kalapot emelek nagy tudása, nemes szive, ragyogó önzetlensége előtt. És még sem vettem részt az ő emlékére rendezett ünnepen. Távol maradtam, mert többre becsülöm Andrássyt, az embert, mintsem emlékét december másodikával, az osztrák császár trónralépésének napjával s e naphoz fűződő történelmi eseményekkel csak látszólag is kapcsolatba hozzam. Távol maradtam, mert kevesebbre becsülöm Andrássyt, a politikust, mintsem a függetlenségi eszmék diadalra jutásakor emlékének ünnepet szenteljek. Az ünnep előkészületei reám azt a benyomást tették, hogy az nemcsak az embernek, az egyénnek igazságos glorifikálása lesz, hanem egyszersmint az általa vallott politikai elveknek is dicsőítése. Már pedig Andrássy nemes jóhiszeműséggel ugyan, de mégis tévedett, mikor a 67-iki kiegyezésen alapuló politikát támogatta, mikor e politikai rendszer megerősítésével oroszlánrészt vett Kossuth Lajos hitvallásának, a függetlenségi politika történelmi folytonosságának megszakításában. Tévedését az idő igazolta. Történelmi tényeket nem lehet, nem szabad ünnepi fénybe, ünnepi zajba temetni. Az ünnep ideje alatt otthon maradva, Andrássy pályafutásán, élete történetén tűnődtem. Könny csordul ki szememből, ha elgondolom, hogy milyen nagy veszteség volt nemzetünkre, hogy ennek a nemes szivü, ennek a nagy tudásu férfiúnak szivét nem szállotta meg az ígéret földjének, a szabad, független Magyarországnak szentséges vágya. Hogy szive a jövendő ihletével, a prófécia tüzével eltelve, nem érezte meg a nemzet szive dobogását, s nem állott élére annak az akkor még kicsiny, de lelkes, erős hitü, acél akaratú seregenek, mely a függetlenségi eszmék zászlója alatt harcolt. Nagy igazságot hirdet a bölcs: „Az élet út, melyen az eszmék az útjelzők”. Jaj szegény vándornak, ha a lidércfény ingoványba csalja. Hány nagy tehetség, mennyi nemzeti érték pusztul már el nálunk a hatvanhetes politika ingoványában. A császári udvar csábitó fényétől nem látták meg azt a Monok felett kigyult, tiszta fényű csillagot, mely az igaz hívőknek mutatja az utat a független Magyarország felé. A hatvenhetes politika, Deáknak és Andrássynak alkotása a bibliai Balthazár király sorsára jutott. Megjelent e felett is a láthatatlan iró kéz. E politikát a nemzet megmérte, könnyűnek találta s igy el kell annak pusztulnia. Megmentése végett hiába dobják a mérlegbe Andrássynak szobrát. Nagyon keveset nyom ez a súly, a királyi kegy sugarainak fényével beragyogott bronznak súlya, mert a mérleg másik serpenyőjében ott egy szent sir, a Kossuth sírja, melynek minden porszemét a nemzet millióinak áldása, könnye nehezíti. Őszintébb ünnepet érdemelt volna gróf Andrássy Gyula. Nem a mesterséges diadalnak, hanem az igaz kegyeletnek ünnepét. Egy nagy tévedésnek nemes hőse volt. Verebek közé tévedt sas. Rókák közé jutott oroszlán. Sötétbe hulló napsugár. A függetlenség fellegtörő bérce, a szabadság pusztája, a nemzeti érzések ragyogó égboltozata lett volna méltó leikéhez. De kár, hogy bécsi lidércfény tévedésbe ejtette! Könny illeti meg őt, nem diadalmi mámor. Politikai életének története szomorú tanulság, nem hódító példa. 107
